Bíró Szabolcs és Likó Marcell hobbyból kezdtek zenélni

PUBLIKÁLÁS: 2014. február 26. 16:09

Bíró Szabolcs az örömzenélésnek számtalan módját kipróbálta. Mielőtt 2005-ben Budapestre költözött punk zenekarban játszott, lagzikon zenélt, tangóharmonikázott, rappelt. De a zenén kívül szobrászkodott, rajzolt, és mint sok művészlelkű fiatal, a bulizást sem vetette meg. A fővárosban Dévai Nagy Kamilla iskolájában tanult, sokat utcazenélt, a szerencsésebbek láthatták metróaluljárókban is. Ismerőse szerint annyit élt, mint egy hatvan-hetven éves ember. Kertész Csabának, a zenekar gitáremberének is fordulópont volt a 2005-ös év, ugyanis ekkor kezdte tanulmányait a Kőbányai Zenei Stúdióban Tornóczky Ferenc, majd Babos Gyula irányítása alatt. A stúdióban sokféle zenei irányzat keveredik, ezért majdnem minden műfajban kipróbálhatta magát. Szinte egyenes útja volt a Zeneakadémia Jazz tanszakára. Tervezik, hogy nyáron végigjárják az összes zenei fesztivált, aminek helyszíneiről és időpontjairól folyamatosan tájékoztatják az érdeklődőket a honlapon és a közösségi oldalakon is. Vad Fruttik - akik nem is olyan vadak -, úgy kezdték a zenélést, hogy semmilyen rutinnal nem rendelkeztek, egyszerűen azokat a dalokat játszották, amiket szívesen hallgattak. „Mi mondjuk ugyanannyira szerettük a Manu Chao-t, mint a Nirvana-t, és akkor azt gondoltuk, miért ne férne az bele, hogy egy zenekar játsszon egy Sárga Zsiguli-t, aztán játsszon egy Nekem senkim sincsen-t, hiszen a zenehallgató ember sem egyfajta zenét hallgat általában, hanem sokfélét.” Az évek során megtalálták azt a stílust, ami a zenekarnak jól áll, és amit bátran felvállalnak. Dalszövegeikben inkább az élet árnyaltabb, satírozott dolgaira hívják fel a figyelmet. Fejlődésüknek tudják be, hogy felismerték, a koncerteken nem csak hangzásban varázsolják el a közönséget, hanem profi fénytechnika is segíti őket, ami mára már ugyanolyan fontos és annyi energiát követel, mint a zenei hangzás precíz kidolgozása.

Napi doktor

A szerző cikkei

A Maszkura és a Tücsökraj frontembere, Bíró Szabolcs és a Vad Fruttik frontembere Likó Marcell vallott arról, hogyan is kezdték a zenélést.

Bíró Szabolcs az örömzenélésnek számtalan módját kipróbálta. Mielőtt 2005-ben Budapestre költözött punk zenekarban játszott, lagzikon zenélt, tangóharmonikázott, rappelt. De a zenén kívül szobrászkodott, rajzolt, és mint sok művészlelkű fiatal, a bulizást sem vetette meg. A fővárosban Dévai Nagy Kamilla iskolájában tanult, sokat utcazenélt, a szerencsésebbek láthatták metróaluljárókban is. Ismerőse szerint annyit élt, mint egy hatvan-hetven éves ember.

Kertész Csabának, a zenekar gitáremberének is fordulópont volt a 2005-ös év, ugyanis ekkor kezdte tanulmányait a Kőbányai Zenei Stúdióban Tornóczky Ferenc, majd Babos Gyula irányítása alatt. A stúdióban sokféle zenei irányzat keveredik, ezért majdnem minden műfajban kipróbálhatta magát. Szinte egyenes útja volt a Zeneakadémia Jazz tanszakára. Tervezik, hogy nyáron végigjárják az összes zenei fesztivált, aminek helyszíneiről és időpontjairól folyamatosan tájékoztatják az érdeklődőket a honlapon és a közösségi oldalakon is.

Vad Fruttik - akik nem is olyan vadak -, úgy kezdték a zenélést, hogy semmilyen rutinnal nem rendelkeztek, egyszerűen azokat a dalokat játszották, amiket szívesen hallgattak. „Mi mondjuk ugyanannyira szerettük a Manu Chao-t, mint a Nirvana-t, és akkor azt gondoltuk, miért ne férne az bele, hogy egy zenekar játsszon egy Sárga Zsiguli-t, aztán játsszon egy Nekem senkim sincsen-t, hiszen a zenehallgató ember sem egyfajta zenét hallgat általában, hanem sokfélét.”

Az évek során megtalálták azt a stílust, ami a zenekarnak jól áll, és amit bátran felvállalnak. Dalszövegeikben inkább az élet árnyaltabb, satírozott dolgaira hívják fel a figyelmet. Fejlődésüknek tudják be, hogy felismerték, a koncerteken nem csak hangzásban varázsolják el a közönséget, hanem profi fénytechnika is segíti őket, ami mára már ugyanolyan fontos és annyi energiát követel, mint a zenei hangzás precíz kidolgozása.