2013. január 28. - Tábor a gleccserben!

Dávid beszámolóját olvashatjátok a Téli Nanaga Parbat Expedícióról.

Kicsit bealudtunk... Bár már 7 után ébren vagyunk, a főzés, öltözés bizony elviszi az időt. Csak 10 után indulunk el.

Az egyes felett a következő az utunk szerkezete: táborunk a gleccser egy teknőjében bújik meg. Alattunk a gleccser meredek, vad jégletöréssel bukik alá. Felettünk egy enyhébb lejtő vezet el minket egy újabb kusza jégeséshez. Mi a jégesés menetirány szerinti jobb oldalán (a gleccser bal partján), meredek lejtőkön és rövid jégzárlatokon keresztül jutunk el egy újabb hómezőre. Itt a jobb kézre eső függőgleccserek fenyegetnek minket. Lábunk alatt a leszakadt jég legyezőszerűen terül el.

Tegnap az első jégesés fölé jutottunk, innen láttuk ezt a lavinák bombázta, de könnyű, kis dőlésszögű lejtőt. Ma gyorsan és problémamentesen átkelünk a lejtőn. Újabb, még az előzőnél is kalandosabb jégesés fogad minket. Három lehetőségünk van: balra átvágunk a gleccseren annak közepe felé, majd a középvonalat követve kanyarodunk tovább a gleccserrel együtt jobbra és felfelé, a menetirány szerinti jobb oldalon egy meredek és keskeny hólejtőn mászunk fel (ennek tetejét egy aggasztó jégtorony zárja le), vagy - végül ezt választjuk - a kettő között a jéglabirintus belsejébe hatolva keresünk egy kiutat felfelé.

Izgalmas, lélegzetelállító órák kezdődnek. Kékes, ívelt, absztrakt jéginstallációk belsejében bolyongunk. Amint behatolunk a jég belsejébe, már csak sejteni, érezni tudjuk, merre tovább. Néha zsákutcába futunk: egy-egy hasadékból kimászva szakadékok között találjuk magunkat. „Újratervezünk.” Néhány rövidebb, de izgalmas, meredek szakaszt átmászunk. Végül kibukkanunk egy keményre fagyott hó-nyelvre. A gleccser alattunk kezd kinyílni, de még nem lehetünk biztosak benne, hogy megoldottuk a „rejtvényt”.

Ma azonban le akarunk jutni az alaptáborba, így 15:30-kor deponáljuk a kettes tábor cuccait és elindulunk lefelé. Lendületesen haladunk és kevéssel 17:00 után már el is hagytuk az 1-es tábort.

Sajnos a nyomainkat a fent töltött két nap alatt eltüntette a szél. A gyülekező sötétségben utat tévesztünk, korrigálunk. Majd végleg ránk sötétedik, mielőtt elérhetnénk a biztos lejutást ígérő lejtőket.

Lázasan próbálunk visszaemlékezni az útra, amit világosban olyan egyszerű volt követni. A lejtőt egy vele párhuzamos sziklapillér szeli ketté. Elindulunk az egyik oldalon lefelé. Tuti, hogy nem itt mentünk le. Visszamászunk, a másik oldalon indulunk el. Igen! Még az elmosódott nyomainkat is megtaláljuk. Ian lendületesen halad elöl. Majd káromkodni kezd. A lejtő alját meredek, sziklás letörés zárja le. Lehet, hogy le lehetne mászni, de tuti, hogy nem ezen a sziklazárlaton sétáltunk fel idefele jövet hótalpakkal.

Megint Ian vezet: harsány hurrával jelzi, amikor megtalálja egyik bambusz zászlónkat. Átkelünk egy masszív hó-hídon egy hasadék felett... majd megint elbizonytalanodunk. A lejtő bizonytalanul dereng előttünk lámpáink fényében. A hasadékokat sötét vonások, roskadások jelzik a hóban. Elindulok előre. Majd egyszerre, minden figyelmeztetés nélkül beszakadok. Először csak az egyik lábam, majd egy újabb roppanást követően mindkettő eltűnik alattam. Ian hasra vágja magát és kisegít túrabotjával.

A kötelet persze az egyesben hagytuk, hisz világosban, a jelző karókat követve könnyedén leszaladhattunk volna. kozzuk könnyelműségünket.

Jobbra, majd balra próbálkozom. De biztos megoldást nem látok. Megérik bennem a döntés. „Állj!” - mondom, és csákányozni kezdek. Ian kérdőn néz rám. „Itt jó lesz.” - mondom, miközben szélesítem a lejtőbe ásott kis platformot. Megérti, mit akarok. Kivárjuk a Holdat. Közös erővel kimélyítünk egy kettőnknek elégséges platformot. Lábamnál kissé emelkedik, hogy ne csússzak le. Magunk alá rendezzük kiürített hátizsákjainkat, majd bebújunk pihekabátunkba, később bakancsostul hálózsákunkba. Zolival óránként beszélünk rádión.

A Hold csak kicsivel éjfél előtt bújik elő. Tulajdonképpen fantasztikus az élmény. Egy kicsinyke hó-párkányon vackolódva nézzük az éjszaka köntösébe öltözött gyönyörű hegyeket. Sajnos a Hold szégyellősen felhőbe burkolódzik. Úgy döntünk, megvárjuk a reggelt. Három óra felé elalszunk és csak 6:30-kor, elgémberedett tagokkal ébredünk fel. Alattunk, talán 60-70 méterre bambusz, piros jelző zászlócskával. Na tessék! Egy óra alatt a dopónál, újabb másfél elteltével az alaptáborban vagyunk.