2013. január 9. - Milyen az íze a marcipánnak 5000 méteren?

Ismét Ian beszámolója, a Nanga Parbat Expedícióról. Kiderült, hogy nagyon veszélyes terepen másznak, alig tudnak bármibe kapaszkodni. Viszont már majdnem hozzászoktak a ritka levegőhöz!

Dávid és én egy kicsit korábban nekiindultunk ma, tudván, hogy nehézségekkel találkozhatunk a gleccseren. Körülbelül három óránkba tellett elérnünk a legutóbbi depó helyünket, de gyönyörű volt megmászni. Kötéllel másztunk, ütemesen, leszögeztünk egy pár fix (út)vonalat, ahogy haladtunk. Mivel ez egy felderítő-feltáró út, alkalmanként cikkcakkban másztunk vagy vissza kellett másznunk (lefelé), hogy újra kezdjük az útvonalat.

A mászás nem borzasztóan technikás, és érzem, hogy kezdek hozzászokni a ritka levegőhöz, de semmiképp nem mondanám, hogy ez eddig könnyű lett volna. Nincs sok fedezékünk a gleccseren, és kevés dologba tudnék belekapaszkodni, ha megcsúsznék és meg kéne kapaszkodnom. Még amikor Dávid biztosít is az agyam pörög, amikor lenézek az alattunk lévő völgyaljra.

A felső hómezőt késő délután értük el, a felszereléseinket is felhoztuk egy új védőhelyre. Közel 5000m magasan ülünk egy jégpárkányokkal teli cirkuszvölgyben (kerek völgykatlan), a havas folyosók és gerincvonalak épp túl messze vannak tőlünk, hogy ma elérjük őket. Hazafelé úton, az alaptáborban sétálva eszünk egy kis marcipánt. Még egy nap a paradicsomban.