Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó

Már gyermekként sem gondoltuk teljesen komolyan, amikor ezt skandálva ígértünk meg valamit, felnőttként pedig sajnos még kevésbé teszünk így.

Mégis vannak, akik már kórosan űzik a hazudozás sportját. Ők azok, akik semmilyen lelki teher alatt nem képesek igazat mondani, mindenfajta hazugság-vizsgáló gépek rémálmai.

Mondtad már beteg szemébe, hogy meg fog halni?

Nem vagyunk mindannyian orvosok, így a szerencsésebbeknek nem kellett átélnie ilyen pillanatokat. A válasz egyébként nem igen vagy nem. A válasz az, hogy nem mondhatod a beteg szemébe, hogy nem fog felépülni. Persze, ott vannak a csodák, a hírértékkel bíró, újságok hasábjaira kívánkozó ritkaságok, de mi az az egy-két ember ahhoz a sok millióhoz képest, akiket már elvitt az a betegség?A társadalom egyik mozgatórugója a hazugság. Ez a fajta valótlan állítás pedig nem más, mint egy szükséges rossz, amire szüksége van az embernek, mint szomjazónak a vízre. Néha egyes szituációk, életszakaszok túléléséhez, ott, ahol a remény már nem segít, a csodákban kell hinnünk.

A magyar hazudozók

2009 októberében egy felmérés eredményeit tette közzé a tarki.hu, ?Kutatás a magyar társadalom értékszerkezetéről, gazdasági attitűdjeiről? címmel.

Elmondják benne, hogy hazánk emberei milyen sötéten látják a jelent, a múltat, a jövőt, miközben mindenkiből kinézik a hazugságot, ezen felbuzdulva pedig maguk sem átallnak valótlant állítani.

De a felmérés kitér az okokra is. Azokra a nemzetünket ért eseményekre, amik felelősek azért, hogy ilyenek lettünk. Mert így védekeztünk, így maradhattunk fenn.

A hazugság tehát sokszor nem más, mint egy tény, amivel képtelen vagyunk szembenézni. De gyakrabban egyszerűen nem is akarunk.

Mik az okok?Persze ez nem mentség annak, aki hűségéről biztosítja a feleségét, miközben a fejében még mindig a titkárnőjével átélt élmény kavarog. Hazudni bűn, hiába állítják közben kutatások, hogy a kóros füllentés nem csak pszichés, hanem testi eredetű is lehet.

A Dél-Kaliforniai Egyetemen vizsgálták a hazudás fiziológiáját, és arra jutottak, hogy az igazság elkendőzésére hajlamos egyének fejében akár huszonhat százalékkal több fehérállomány tálalható, mint az őszinte emberek agyában.

Kényszerbetegség?

Úgy tűnik, hogy a valóság állandó elferdítése nem más, mint egy verbális pirománia, ami egy idő után nem lángokat, hanem indulatokat szül. Vajon a hazudozónak is olyan érzelmi töltést jelent egy-egy súlyos átverés, mint a kleptománnak egy jól sikerült bolti szarkaság?

Erről őket kéne megkérdezni. A kérdés, hogy hihetünk-e nekik, bármit is állítsanak?