Peller Károlytól milliós értékben loptak el színházjegyeket

A Peller-családban érdekes módon nem a szülők örökítették át a színház imádatát a gyerekeikre, hanem fordítva történt. 

– Nem voltunk színházba járó család. Az iskolával évente egyszer jutottunk el valamelyik kötelező darabra – eleveníti fel a múltat a Kálmán Imre- és Honthy Hanna-díjas Peller Károly.
Az első önálló élményük egy opera volt, amelyet azért erőszakolt rá a húgára, mert így akart bevágódni kedvenc énektanárnőjénél. Szörnyű élményként élték meg az előadást, utána sokáig kerülték a műfajt. 

– Aztán a nagymama elterelgetett minket a bátyámmal a Harlekin Gyermekszínházba, ahol Koltai Róbert testvére, Judit tanított. Nagyon szerettünk oda járni, imádtam a csoportos foglalkozásokat, de egyszer azt akarták, egyedül szerepeljek, amire nem voltam alkalmas. Otthagytam a csoportot, utána már csak Kareszt kísérgettem. De az ő pályafutása sem tartott sokáig, mert fogszabályozót kapott, és úgy nem engedték színpadra – folytatja a történetetüket a Hétvégi Borsnak Erzsébet.

– Meg is sértődtem, rosszulesett, hogy nem számított a tudásom, csak a fogszabályozó! – vág közbe Károly. – Viszont akkor már mocorgott bennem a színház iránti szerelem, és jelentkeztem Botka Valéria és Csányi László musicalstúdiójába. Ott hallottam először az operettről, a musicalről, és teljesen elvarázsolt ez a világ. A nagy újdonságnak számító Rock Színházban Böbével láttuk az összes musicalt, de más darabokra is jártunk, sőt előadás után megvártuk a művészeket, fényképekre, műsorfüzetekbe gyűjtöttük az autogramokat. 

A rengeteg aláírás nagy része megsemmisült, amikor húsz éve leégett a házuk, de amit sikerült megmenteni, féltve őrzik.

– Tízesével vettem a jegyeket, és a Madách Színházban egyszer megkérdezték, ha már mindig ipari mennyiséget viszek, nem akarok-e közönségszervező lenni – folytatja a színész. – A Madáchban akkor még az előadások szünetében is volt jegyárusítás, és így ráadásul ingyen láthattam azokat. Az Apácákat például ötvennégyszer! Ám egyszer, amikor betörtek hozzánk, többmillió forint értékű jegy volt a lakásunkban, és mindet elvitték. Évekig törlesztettük az árát.

17 évesen aztán felvették az Operettszínház Stúdiójába, ami mellett már nem tudott jegyeladással foglalkozni, ezért édesanyja vette át a feladatot. Először munka mellett csinálta, majd ahogy egyre népszerűbb lett a fia, a vevőköre is bővült, a Budapesti Operettszínház főállású szervezője lett, és később Erzsébet is besegített neki.

– Akkoriban nem volt munkám, ezért csatlakoztam anyuhoz. Idővel aztán én is a szervezésre kerültem. Büszke voltam, amikor Karesz darabjaira hamar elfogytak a jegyek. Előadások után pedig ugyanúgy várták őt a rajongók, mint annak idején mi az akkori sztárokat, és nagyon sokan akartak a barátnőim lenni, hogy közelebb kerüljenek hozzá… – meséli nevetve Erzsébet, akit három éve a Játékszínbe csábított Várnagy László, a szervezés vezetője, és nem bánta meg a döntést. Igazán családias hangulat uralkodik a munkahelyén.

– Anyuban és Hugiban is fantasztikus, ahogy rajonganak a színházért, és ezt a lelkesedést a nézőkre is átragasztják. Ha az egyik előadásra már nincs jegy, az illetőt rábeszélik egy másikra – meséli Károly, aki már 24 éve az Operettszínház egyik vezető szólistája. Emellett sokfelé hívják: a Puskás-musicalben, a József Attila és a Karinthy Színházban, a Hatszínben is játszik, Sopronban pedig nemrég volt bemutatója. Emellett rendez, egy utazó társulattal a Gül babát viszik szerte az országban és a határon túl is, ősszel pedig Nyíregyházán rendezi a Misi mókus családi musicalt. 

– Ha van időm, imádok színházba járni, és akkor igazi nézővé, a régi rajogóvá válok. A Játékszínben legutóbb a Chaplin-darab varázsolt el. 

– Az Operettszínházban megéltem, ahogy Kareszért rajongtak és érte vettek jegyet a nézők. Nagy vágyam, hogy egyszer a Játékszínben is szerepeljen, és büszkén mondhassam, hogy a testvére vagyok! – zárja Erzsébet.