Sáfár Anikó: El akartam pusztítani magam

Vágyott a boldogságra, ezért nem adta fel, háromszor is férjhez ment Sáfár Anikó. Ám ahhoz, hogy teljesüljön min­den álma, meg kellett járnia a poklot.

– A szüleim irigylésre méltóan szépen éltek, és úgy gondoltam, meg tudom valósítani ugyanazt – meséli történetét a színésznő. – Igyekeztem azt nyújtani a párjaimnak, amit otthon láttam, mégsem sikerült, mert nem lettünk egyenrangú partnerek. Ad­tam mindent, nem kaptam semmit. Mindig abban bíztam, hogy ez majd változik, de nem változott. Az első férjem filmrendezőnek készült, végül tanár lett. A Vasvári Pál Nevelőotthonban laktunk a Budakeszi úton. Tizennyolc éves voltam, és nagyon tet­szett, hogy a gyerekek Anikó néninek szólítanak. Ez a házasság azért ért véget, mert rájöttem, színésznő akarok lenni, nem otthon ülő háztartásbeli. A férjem azt akarta, legyek csak az ő kis felesége, ne menjek sehova. Sokat vívódtam, míg el­döntöttem, felbontom a há­zas­ságomat. Mind a kétszer én léptem ki.

Két gyerek

– A második férjem operatőr volt, tőle született a lányom. Na­gyon szerettem, de egy idő után úgy gondoltam, inkább a gyerekemet nevelem, mint a férjemet. Rengeteget turnéztam, ültem a buszon déltől éjjel kettőig nap mint nap. Amikor hajnalban hazaértem, mondta, hogy Ancsika, én még nem ettem. Pedig teli volt a hűtő, mindig főztem, ahogy ma is. A kisgyerekünkkel anyukám foglalkozott, ő pedig… hát élte az életét, míg én ül­tem a buszon. Nagyon pipa voltam, azt mondtam, ennyi. De nem baj, mert lett tőle egy fantasztikus lányom, majd két gyönyörű unokám.

Elvett szerepek

Anikó hiába volt fiatal, álomszép, ebben az időben nemcsak a magánéletében, de a hivatásában sem találta meg, amit ke­resett. Például elhívták egy azóta legen­dássá vált nagy mozifilm egyik főszerepére, de négy nappal a forgatás előtt el­vették tőle a sze­repet. Színházában, a Tháliában csak beugróként al­kalmazták, ha valaki megbetegedett.

– Kétségbeestem, csak az járt a fejemben, ne legyek alkoholista, ne legyek öngyilkos.  Meg kellett tanulnom, hogy mindent el kell engedni, mert volt olyan időszakom a hetvenes években, amikor kórházba ke­rültem. Nem szedtem be gyógyszert, más módszert alkalmaztam. Direkt nem vigyáztam, pontosan tudtam, mivel tudom kinyírni magam, olyan sokszor voltam már beteg. Rengeteget dolgoztam, vizes mellhártya-, tüdőgyulladás, szívizomgyulladás lett a vége. El akartam pusztítani magam, de mielőtt sikerült volna, idegösszeomlást kaptam. Napokig altattak, hat hétig nem engedtek ki a kórházból. Akkor még nem sikerült feldolgoznom a velem történteket, inkább meg akartam halni. Ez az első házasságom vége és a második előtti időszak – fonja össze maga előtt a karját. – A szakmai életemmel is baj volt, betettek egy fiókba, amiből azt éreztem, nem tudok kijönni soha az életben. Ez olyan konfliktusokat generált bennem, hogy a legszívesebben eltávoztam volna ebből a világból. Meg kellett tanulnom elengedni a rosszat.

Harmadszorra boldog

A hatalomhoz nem dörgölő­zött soha, ma is úgy van, ha hívják megy, ha nem, hát nem. Legfeljebb szentségel, hogy miért nem hívják többet, hiszen bírná fizikummal. Harmadik férjével, Berecz Jánossal egy rendezvényen találkozott, azóta elválaszthatatlanok. Több mint harminc éve él­nek boldog há­zas­ság­ban.

– Hinni kell, hogy megvan a párod valahol. A szerelem na­gyon fontos az éle­temben, hogy meg tudjam va­lósítani azt a bol­dog­sá­got, harmóniát, nyugalmat, amit láttam otthon. Ez volt, és most is ez a célom. Hogy János száz évig jól legyen, jól érezze magát. Mindent megteremtek, ahogy általában a párjuknak a színésznők. Elégedett, boldog nő vagyok. Sikerült meg­ta­lálnom azt az em­bert, akire egész életem­ben vártam. Próbálkozni, hinni kell, hogy megtalálod. Én hittem benne.