Erős Antónia: Olyan vagyok, mint bárki más

Az életben is olyan határozott, kimért, mint a képernyőn?

A híradó műfaja ezt követeli meg. Kivéve az utolsó perceket, amikor Istvánnal megengedünk magunknak némi csipkelődést, és kicsit láttatni engedjük, milyenek is vagyunk a valóságban. Tizenhét éve dolgozunk együtt, barátok vagyunk, és a stábból mindenkivel jó a viszonyunk. Oldott a hangulat a szerkesztőségben. Én olyan vagyok, mint bárki más. Szeretek nevetni, összejönni a barátokkal egy jó kerti partira, ahol sütünk-főzünk, ott elengedhetem magam, nem vagyok mindig szigorú határok közé szorítva.

Nehéz állandóan „jó kislánynak” lenni. Van olyan, amit nem tehet meg, mert az nem illik egy híradóshoz?

Szerencsére nincs, nem vagyok renitens típus. A híradó jellege közel áll a jellememhez, nem vagyok botrányhős. Rendezett, boldog családi életet élek. Férjnél vagyok lassan húsz éve, van két aranyos gyerekünk. Nincs olyan, ami veszélyeztetné a hitelességemet.

A legendás televíziós személyiségek – például Endrei Judit, Mohai Gábor, Kovács József – nyíltan vállalják véleményüket, miszerint a mai képernyősök nem valóak képernyőre, mert megcsúfolják a magyar nyelvet.

Én is tapasztalom a stilisztikai hibákat. Régen csak az kerülhetett képernyőre, aki átesett egy bizonyos szakmai megmérettetésen, és megkapta a mikrofonengedélyt. Ma már sajnos nincs ilyen, illetve csak képletesen. Mi az RTL Híradónál nagyon igyekszünk odafigyelni, hogy szóban és írásban is betartsuk a magyar nyelv szabályait, de élő adásban bármi megtörténhet, és a híradó napi műfaj. Hibázhatunk. Ráadásul a nyelv élő „szervezet”, folyamatosan változik, sok új kifejezés épül be a szókincsünkbe. Nálunk akkor szólalhat meg valaki műsorban, ha a beszédtanár arra rábólintott. Talán kevesen tudják, de a híradónkban van egy nyelvi kódex, amelyben vannak ajánlott és kifejezetten nem ajánlott kifejezések, nyelvi formák.
Látszólag egyre több és keményebb köz­életi, politikai témájú riportot készítenek, amivel erősen befolyásolják a nézők politikáról kialakított képét.

A nézők véleményét nem lehet „diktálni”, mindenkinek megvan a véleménye, de ezt mi nem határozzuk meg és nem is befolyásoljuk, tényeket közlünk. Egy évvel ezelőtt 26–34 perces adásaink voltak, most ennek a duplája a műsoridő. Figyelemmel kísértük a felméréseket, mely témák érdeklik jobban a nézőket. Mindig is élen jártunk az egészségügyi, politikai témák feldolgozásában. A politika toronymagasan győzött. Tavaly tavasszal el kellett döntenünk az irányt. Több bulvár vagy közéleti, politikai riport készüljön. A mérleg nyelve az utóbbi felé billent. Ez érdekli az embereket. Most több készül és ez feltűnik a nézőknek, a híradó hangneme nem változott meg, tényszerűen, objektíven, értékítélet-mentesen számolunk be a közéletet befolyásoló témákról.

Úgy tűnik, ez tetszik a nézőknek.

Ez is szubjektív dolog. Nem az én dolgom erősíteni vagy gyengíteni azt, amit egy riportalany mond. Olyan műfajban dolgozom, amelyben nincs helye az egyéni véleménynyilvánításnak. Híreket közlünk.

Nem tart attól, hogy a kemény riportok előbb-utóbb megbosszulják magukat, és emiatt nehézségei támadhatnak?

Minden a szakmai és etikai szabályok szerint hangzik el, ahogy említettem, nem nyilvánítunk véleményt. Ezt a nézőre bízzuk, ahogyan minden rendes hírműsor teszi.

Értem a visszafogottságot, de azt már kevésbé, miért rejtegeti a családját? Ha az utcán szembejönne velem a férje vagy a gyermekei, nem ismerném meg őket.

Szinte biztos. A férjemet még talán, ő kezdetben vállalt megjelenéseket, de a gyerekeimet biztos nem. Egyéni döntés, nem erőltetem. Nekik nem kötelező a szereplés. Soha nem rejtegettem a gyerekeimet, sokszor magammal viszem őket különböző rendezvényekre is, de korrekt a kapcsolatom a sajtó munkatársaival, és megkérem a fotósokat, ne fényképezzék a gyerekeket. Nincs kivétel senkivel! Imádjuk őket a fejük búbjától a lábujjukig, és ha majd egyszer szerepelni akarnak, akkor fognak.

Két évtizede alkot párt a férjével. Ez az ismert emberek világában ritkaság.

Húsz éve vagyunk együtt. Mi a titok? Ez egy klasszikus kérdés. Az élet zajlik, vannak problémák, jó és rossz időszakok. A kérdés, hogy sike­- rül-e közösen megoldani a nehézségeket. Kiegészítjük, tiszteljük, elfogadjuk-e egymást vagy nem? Hagyunk a másiknak szabadságot. Figyelünk egymásra, és ha kell, tudunk kompromisszumot kötni. Ha például a férjem el szeretne menni a barátaival, akkor menjen.

Ön minden hétköznap dolgozik. Hatéves ikrei nem panaszkodnak, hogy az estéket nem velük tölti?

Én sokkal többet vagyok a gyerekekkel, mint, azt gondolnák. Előfordul, hogy nem mennek óvodába, és együtt töltjük a napot. A stúdióban százszázalékosan a munkámra koncentrálok, otthon pedig a családomra. Persze a telefonom napi 24 órában be van kapcsolva, és a „radarjaimmal” mindig figyelem a híreket. Esténként pedig fürdetésre otthon vagyok, és az esti mesét már én olvasom nekik.

A srácok ehetnek édességet?

Nem vagyok vaskalapos, nem tiltom őket az édességtől. Eltérő az ízlésük. is A fiam például mindennap megenné, de azt azért nem lehet. Cukros üdítőitalt viszont nem tartunk otthon. Ebben nagyon sarkos a véleményem.

Inzulinos cukorbetegként nem fél a jövőtől?

Húsz éve vagyok cukorbeteg, már zsigerből jön minden. Az első év volt rázósabb, gyakorlatilag átalakult az életem. Rendszeres testmozgással, diétával jól karbantartható ez a betegség. Járok szűrővizsgálatokra, konzultálok az orvosommal. Naponta mérem a vércukorszintemet, és injekciózom magam inzulinnak. Már az életem részévé vált az odafigyelés. Nincs bennem félsz. A szövődmény lehetősége mindig fennáll, de ismerni kell a testünket és tudni, mit szabad és mit nem.

Már túlvannak a családi nyaraláson. Hogy érezték magukat?

Törökországban jártunk és a legnagyobb „problémánk” az volt, hogy a szállodai medencében vagy a tengerparton hűsöljünk. Teljesen feltöltődtünk.