Hajós András szerint a szerelem testi és lelki dolog, nem számít, hogy különböző vagy azonos nemű emberek között szövődik. A zenész, humorista, műsorvezető különösen fontosnak tartja: függetlenül a másságától mindenki egyenlő. Az első hazai TranszFeszt megnyitóján beszélgettünk vele.
Történelmi pillanatnak lehettek tanúi, akik részt vettek a hazánkban először megrendezett TranszFesztivál megnyitóján. A transz művészeket és alkotásaikat ünneplő háromnapos esemény péntek este kezdődött a Közép-Európai Egyetemen, és innentől mintegy tradícióként évente megrendezik.
A TranszFeszt a transzneműek – azaz a férfitestben élő nők vagy a női testben élő férfiak – társadalmi helyzetének javítására irányult, ahol a Sztárban sztár zsűritagja, Hajós András egy percig sem érezte magát kívülállónak.
– Én is mindig kilógtam a sorból. Szemüveges, kövér gyerek voltam, ma is sokszor álmodozom, bárcsak jazz szólna a plázákban. Nem kell ahhoz transzneműnek lenni, hogy valaki másnak érezze magát, és bujkálnia kelljen – mondta a résztvevőknek Hajós, aki munkái során sokszor kényszerül elrejteni valódi énjét, ízlését.
Miért tartotta fontosnak, hogy felszólaljon ezen az eseményen?
Egykori szociológus hallgatóként, úgy érzem, egyfajta társadalmi munkát végzek. Szeretek olyan fellépéseket vállalni, amelyekkel az emberek egyenjogúságáért harcolunk. Talán azzal, hogy ismert előadóként bátorító beszédet mondok, felhívom a figyelmet arra: vannak olyan embertársaink, akik másmilyenek, mint mi vagyunk, de ettől még őket is ugyanolyan jogok illetik, mint minket.
Férfiként tudna vonzódni egy transzszexuális nőhöz?
Az ember egy emberhez vonzódik elsősorban. Nem találkoztam még ilyen helyzettel, fiatal koromban sem, de soha nem éreztem undort azért, mert mások mást szeretnek, mint én. A vonzódás alapvetően lelki és testi dolog, és ez sose legyen tilos. Hiszek a szerelemben, és leszarom, ha ez épp két szék között alakul ki. Ízlésről, szerelemről és vágyról alkotott személyes véleményünket azonban felülírják az emberi jogok kérdései.
Hogyan fogadná a transzneműséget, a saját gyerekénél?
Mindenki nyíltnak és elfogadónak tartja magát mindaddig, amíg saját háza táján nem találkozik ilyen esettel, és akkor megtudja, ki is ő valójában. Nem tudom, hogyan reagálnék. Biztos lennének indulataim, félelmeim, de sosem fordulnék el a gyerekemtől. Egy ilyen helyzetben csak azért aggódnék, hogy a társadalom mennyire lenne toleráns.
Mit gondol, hány évbe telik, hogy a másság elfogadott legyen Magyarországon?
Nem hiszem, hogy ez valaha is bekövetkezik Magyarországon, és azt sem, hogy eljön az az idő a világon, amikor senkinek sem kell bujkálnia.
