Lorán Lenke megbékélt az idő múlásával, és felhőtlen örömben ünnepelte 87. születésnapját. Munkatársunk telefonon köszöntötte a művésznőt, aki nem hazudtolta meg önmagát.
Szinte hihetetlen, hogy 87 éves. Pár évtizedet letagadhatna a korából.
Pedig ennyi vagyok. Egy 87 éves virsli lettem. 1927-ben születtem, és olyan szerencse ért, hogy május 1-jén jöttem a világra, vagyis a születésnapom ünnepnap is egyben. Nem csak nekem, másoknak is.
Hogyan telt a nagy nap?
Nagy-nagy boldogságban. Még most is a föld fölött lebegek, ha csak rágondolok. Áradt a szeretet felém. Szerencsére ez nem csak a születésnapomon van így. Szeretnek. Jó környezetben élek, a családom még érdeklődik utánam, a segítőm is pont itt van velem. Készül a finom ebéd, aztán teszünk egy sétát a Nagymező utcában. Megnézem, mi újság a kedvenc helyeimen.
Úgy tudom, kapott egy strasszos öngyújtót a barátaitól. Ezenkívül mivel lepték meg?
Virággal, virággal és virággal. Kaptam cserepeset, vágottat, kicsit, nagyot. Mindenfélét. Azt hiszem, egy ravatalban nincs annyi virág, mint most itt nálam, de olyan jó rájuk nézni.
A humora mit sem változott az évek alatt, ahogy az aktivitása sem. Mi a titka a frissességének?
A munka. Per pillanat nagyszerűen érzem magam, és egyébként is jól vagyok. Nem tökéletes minden, na de hát nem vagyok már csitri. Most is itt van előttem a Whisky esővízzel című darab szövegkönyve, amit szeptemberben mutatunk be a Karinthy Színházban. Próbálom lefényképezni a szöveget az agyammal. Ha nem sikerül tökéletesen, nincs baj, hisz van súgó, rendező és megannyi segítőkész kollégám is.
Kimondani is sok: több mint hetven éve színészkedik. Mi volt a legemlékezetesebb élménye?
Egy? Százezret tudnék mondani. Azt viszont sose feledem, mikor 1942-ben beugrottam Turay Ida helyett egy darabba az Operettszínházban. Én, a kis kezdő közelségbe kerültem Honthy Hannával és Latabár Kálmánnal.
Árulja el: meddig fog a színpadon állni?
Azt hiszem, ott fogom kimondani az utolsó szót.
