Napok alatt lett az ország kedvence egy apró énekesnő, Nótár Mary, mégis alig tudunk az életéről valamit. Sorozatunk ezt a hiányt pótolja. A második részben a különleges gyermekkoráról mesél, melyben kevés játék volt és sok munka.
Olyan három-négyéves lehetett a kis Mary, amikor először érezte, hogy sokkal jobban érzi magát a nagypapája hangszerei között, mint kint az udvari csúszdán. Nem is volt kérdés számára, hol tölti a szabadidejét. A legtöbbször egy széken ülve bámulta a nagypapát, amint az tisztogatja, babusgatja a zeneszerszámokat. Aki aztán persze gyakorolt is, az ébenfekete hajú unokája pedig megbabonázva hallgatta a dallamokat.
Így ment ez nap mint nap, Maryke közben iskolás lett, de a délutáni programjai mit sem változtak. Míg az osztálytársak a játszótéren bandáztak, moziba mentek vagy egyszerűen csak csavarogtak a környéken, addig Mary a nagyapját nézte és hallgatta, közben pedig halkan dudorászott.
– Amióta az eszemet tudom, énekesnő akartam lenni – mondja Nótár Mary. – Álltam otthon a tükörrel szemben egy spray-vel a kezemben, és azt játszottam, hogy sok embernek énekelek. Furcsa módon bennem nem azért született ez a fajta ambíció, hogy híres és gazdag legyek. Ez engem nem érdekelt. Én azért akartam énekesnő lenni, hogy másokat szórakoztassak. Valahogy azt éreztem, hogy attól leszek boldog. Zenész családba születtem, mondhatjuk azt is, hogy eleve elrendeltetett volt a pályám – teszi hozzá.
Mary az általános iskola első osztályát járta már akkor, amikor először dolgozott. – A nagypapát kísértem esküvőkre, falunapokra – emlékezett vissza Mary. – Ezt csak akkor tehettem meg, ha a suli után azonnal elkészítettem a leckémet, és jó jegyeket vittem haza. A szüleim nem engedték volna, hogy a hobbimnak éljek, ha nem tanulok rendesen – teszi hozzá.
– Az élő zenekarral való fellépés új távlatokat nyitott meg számomra. Egyre magabiztosabb lettem a színpadon, és egyre jobban tudtam képezni a hangokat. Sokszor volt, hogy hajnalig ment a buli, és én a fáradtság helyett azt éreztem, hogy egyre erősebb leszek a megterheléstől. Kezdtem a torkom ura lenni, amit rettenetesen élveztem. A napjaim nagy részét a fellépésekre való készülés és az ezzel járó jóleső izgalom töltötte ki, és közben nem vágytam arra, hogy a többi gyerekkel töltsem az időmet.
– Amikor a gyermekkoromról mesélek, persze nekem is feltűnik, hogy nincs benne olyan történet, ami klasszikus gyerekjátékról szól, de hát nem tudok ezzel mit tenni, így alakult. Sehol nem éreztem magam olyan jól, mint a színpadokon. Nekem a játék a munka volt, és a munka is játék.
(Folytatjuk)
