Schobert Norbi: Isten visszaküldött

„Ezeket a sorokat már itthonról írom. Amikor meghalt Kálmán, a hetedikre hívás nélkül érkezett a szürke lift. Kinyílt előttünk és döbbenten néztük, hogy üres. Ezután becsukódott és elment lefelé. Halkan megkérdeztem az éjszakás nővérkét, hogy mi volt ez? Kísértetlift. Ennyi volt a tiszteletteljes borzongással vegyített, őszinte válasz. Ekkor az összes éjszakást kérdezgetni kezdtem, hogy mi történt még velük, ami ennyire megdöbbentő.

Mesélték, hogy nemrégen egy kórház intenzív osztályán meghalt egy férfi. Megvizsgálták, de a szabály szerint még két órát ott kell hagyni. Eltelt az idő, se szívhang, se vérnyomás, jéghideg test. Felcímkézték a lábujját és kitolták az előtérbe, a lift elé, hogy jöhessen a halottszállító. Ahogy a háttérben beszélgettek, a letakart hulla felült és káromkodva megkérdezte, mi a franc ez a címke a lábán? Semmi, semmi és borzongva tették vissza az ágyba. Nincs magyarázat, mint ahogy a következő esetre sem. (…)

Szerda reggelre már két nap telt el láztalanul és eltűnt a folyadék is a bal kamrámból. Reggelre olyan voltam, mint valami idióta. Mindenre elpityeregtem magam. Rájöttek az orvosaim, hogy a további bennmaradásom már csökkentheti a gyógyulásom mértékét, mivel csak leszedálva, pszichológussal és dilibogyókkal bírom ki Réka és a gyerekek nélkül. Az állandó öreg, beteg emberek látványa, akik éjjel hörögve tépik ki magukból a kanült és megverik a nővéreket, a hortyogás, krákogás, fingás és a patkányszürke reggelek felőröltek. 16 napot voltam bent, két részletben. Az elsőre felkészültem, a másodikra nem és ez a borzasztó.

Javuló leleteimmel vártam Székely Főorvost megérkezni a szobájába a fenti műtőből. Előtte a padon két nő és egy megtermett férfi ült, akik Kisbérről jöttek. Illedelmesem megkérdeztem, hogy konzultációra várnak-e, mert bemennék a titkárnőhöz, Henihez, hogy legalább sejtsem, a Nagyfőnök mikor jön. Döntés nélkül is már felöltöztem, összepakoltam a szobát és berendeltem egyik emberem. Két tervem volt. Hazaengednek szoros kontrollal, vagy kajakra megszököm. Eltörött bennem a mécses.

Felnéztek rám a padról és éreztem, hogy nagy baj van. Az első hölgy elmondta, hogy hárman testvérek, és az 52 éves édesanyjukat műti a megmentőm tüdőcisztával, aorta- és billentyűcserével. Ez a halál széle.

Elmondtam, hogy a legjobb kezekben van a Mama és bementem. Heni felhívta a műtőt, hogy mikor végeznek. Ez teljesen normális szokás ott. Annyit hallottam, hogy már összevarrás van, s nincs gond, türelem. Megköszöntem, kimentem és esendően felnéztek rám. Hibáztam, mert nem mondhatok semmit, csak az orvos, de belül megtörtem. Annyit súgtam, hogy jól sikerült a műtét és összevarrás van, ami nem jelent halált. Soha nem láttam még három embertől ilyen gyönyörű, könnyes, boldog tekintetet. Annyit mondtam még, hogy természetesen őket illeti az elsőbbség a Főorvossal történő találkozásra. Ahogy elsétáltam, remegtem az izgalomtól, nehogy Székely más történettel érkezzen, de a kanyarból meghallottam a hangját, amint mondja: „Jó híreim vannak!”

Soha nem éreztem ekkora felelősséget…

Utána bementem és orvosom szigorú otthonfekvéssel, három nap múlva kontrollal hazaengedett.

Megtapasztalhattam, hogy vissza lettem küldve Isten által megérezni és félni a szellemvilágot, valamint sírva mormolni Jézus Krisztus nevét. Mert csak egy ember vagyok, aki nagy utat járt be… Vége. Remélem…”

(Vége)