Nosztalgikus rémálom a gyerekkorunkról – mit jelent nekünk a Stranger Things?

Stranger Things. Sorozat fiataloknak, amit az egész ország végignézett. Korhatár besorolás alatt és fölött is, mindenki, legalábbis az én ismeretségi körömben rengetegen. Az egész sorozat alatt, minden epizód közben éreztem, hogy ezt már láttam valahol – egyben azzal az érzéssel, hogy még soha nem láttam ilyet. 

A bringázó gyerekkor, menő banánüléses cross bicajok, kisváros, erdei utak, átéltük mi is, amikor gyerekek voltunk, nyaranta a nagyiéknál, otthon, így éltünk, vagy így szerettünk volna élni.  Egy sötét erdő, amitől ugyanúgy féltünk, rejtélyeket kutatva, a barátok saját kódolt nyelvén kommunikálva, titkos helyeken üzeneteket hagyva. Egy barátság, ami olyan komoly, mintha az életünk múlna rajta. Aztán hirtelen betör a sorozatba a Demogorgon, az Upside Down, és rájössz: ez nem csak nosztalgia.  Ez egy nosztalgikus rémálom.

Mesés horror

A Stranger Things 2016-ban indult, és gyakorlatilag azonnal beszippantotta a világot. Készítőinek zsenialitása egy generációs élménnyé nőtte ki magát, tényleg ez az a film, amiről mindenki hallott és milliók nézték végig. A történet első ránézésre egyszerű: eltűnik egy kisfiú, Will, akit a családja és a barátai, illetve a depressziójától szenvedő helyi rendőrfőnök elindulnak megkeresni. Útközben találkoznak egy furcsa lánnyal – Tizeneggyel –, és egy másik dimenzióval, a „Hellyel lefelé”-vel. De ami igazán történik, az ennél sokkal több, azt nehéz kivonatként elmesélni. Ez a sorozat a gyerekkor határáról szól. Arról a pillanatról, amikor már nem játék az élet, de még összetart a gyerekkori barátság, bajban, vészben, kiútkeresésben. 

A Duffer testvérek és a „mi lett volna, ha…”

A sorozat mögött két testvér áll: Matt Duffer és Ross Duffer. Ők nem egyszerűen kitaláltak egy sztorit – hanem összerakták a saját filmes gyerekkorukat. Steven Spielberg, Stephen King, régi horrorfilmek, VHS-hangulat, walkie-talkie-k, Dungeons & Dragons – mind benne vannak a sorozatban. Az eredeti cím egyébként nem is Stranger Things volt, hanem „Montauk”, és egy valódi összeesküvés-elmélet inspirálta. És itt jön a csavar: a Duffer testvérek nem ebben a korszakban nőttek fel. 1984-ben születtek, tehát amikor a Stranger Things játszódik (1983–85 körül), ők még csecsemők vagy kisgyerekek voltak. Mégis úgy rekonstruálták a ’80-as éveket, hogy az egész világ elhitte nekik, hogy ők is pont ebben éltek. Professzionális munkát végeztek: filmeken, zenéken, popkultúrán keresztül tették élővé újra ezt a korszakot, illetve tudatosan építettek olyan hatásokból, mint Steven Spielberg vagy Stephen King. 

Ez csak egy nosztalgiaérzés lenne? 

Könnyű lenne azt mondani, hogy a siker titka a nosztalgia. De nem. A nosztalgia csak a csali. A lényeg az, hogy a történet is működik. A karakterek zseniálisak, ezért szuperül működnek. A barátságok, a félelmek, a veszteségek a különlegességük apropója mellett hétköznapiak is, így közel tudjuk érezni magunkhoz ezeket. A gyerekek nem „gyerekszereplők”, hanem teljes értékű karakterek. Hibáznak, félnek, hazudnak, szeretnek. És közben szó szerint meg kell menteniük a világot, amit nagyon is szerethető módon tesznek. 

Generációk találkozása – egy kanapén

A Stranger Things egyik további jelensége, hogy egyszerre több generáció nézi. Legalábbis nálunk nagyitól gyerekig mindenki látta. Én azért kezdtem el nézni, hogy kontrollálni tudjam, mitől égnek lázban a gyerekeim és a fél iskola. A nagyi azért nézte meg, mert az unokája folyton erről beszélt, apa azért nézte meg, mert jól esett neki lazítani kicsit, amikor hazaesett a munkából. Mindenkinek volt oka egy jó sorozatra. És itt jön a kényelmetlen rész. A sorozat hivatalosan 16+ korhatáros. Mégis rengeteg 10–12 éves nézi. Én tiltottam eleinte, aztán rájöttem, hogy titokban nézik, mert az összes beszélgetésből kimaradnak a suliban, ha nem látták. Kicsit meredek, hogy végül megnézték a 16 év alatti gyerekeim is, mert kívülről úgy tűnik, mintha egy gyerekekről szóló kaland lenne. Csakhogy közben: horror, halál, traumák, kísérletek gyerekeken, véres csaták uralják a filmet. 

A gyerekkor, amit visszakapunk – és amit elveszítünk

Van egy jelenet (nem spoilerezek), amikor a gyerekek még együtt vannak, teljes a banda, gondtalanság van, még csak játszanak, működik minden. És közben már mi nézők sejtjük: ez nem fog sokáig tartani. Talán ezért lett ennyire népszerű a sorozat. Mert nemcsak egy történetet nézünk, hanem a saját gyerekkorunkat látjuk viszont. Azt az időszakot, amikor még minden nagy volt, ijesztő volt, és közben valahogy biztonságos is, mert együtt voltunk benne. A Stranger Things ezt az érzést veszi elő – és teszi mellé a szörnyeket.