Az apák tényleg jobbak a dührohamok kezelésében?

A klasszikus jelenetet minden szülő ismeri. A gyerek fekszik a bolt közepén, üvölt, nem akar felállni, nem akar jönni, nem akar semmit – vagy épp mindent egyszerre. Az emberek persze néznek, bámulnak, sőt, fejcsóválnak, te anyaként pedig próbálsz nyugodt maradni, de közben érzed, hogy egyre fogy a türelmed. 

És akkor megérkezik az apa. Lehajol, mond két mondatot, felkapja a gyereket, és továbbsétálnak. A gyerek kisimult, nem is ő volt ez itt két perccel ezelőtt. Sosem tudom megfejteni, hogy miért, de valahogy… működik. Nálunk igen. Legalábbis kívülről így tűnik. Innen jön a kérdés, amit sok helyen olvastam már: tényleg jobbak az apák a dührohamok kezelésében?

Szerintem a válasz inkább az, hogy nem jobbak, hanem mások. Sokszor egészen más eszközökkel közelítenek az apák a dührohamok kezelésében, ugyanahhoz a helyzethez. Míg az anyák gyakran ösztönösen az érzelmekkel dolgoznak – megpróbálják megérteni, mi zajlik a gyerekben, beszélnek hozzá, finoman terelnek –, addig az apák gyakran rövidebb, határozottabb reakciókat adnak. Nem kezdenek magyarázni, inkább keretet adnak: „most megyünk”, „gyere, segítek”, „felállunk”. Egy dühroham közepén, amikor a gyerek idegrendszere már túl van terhelve, ez a fajta egyszerű, egyértelmű jelenlé, ez a hirtelen kibillentés lehet pont az, amire szükség van.

Egy ilyen hisztiroham közepén a gyerek nem „rossz”, és nem is igazán elérhető a megszokott módon. Nem tud logikusan gondolkodni, nem tud együttműködni, mert egyszerűen túl sok benne az érzés. A dühroham valójában egyfajta túlcsordulás. 

És ebben a helyzetben nem feltétlenül a legjobb hosszasan magyarázni, mert a gyerek azt éppen nem tudja befogadni. Sok apa ilyenkor ösztönösen nem is ezt teszi, hanem inkább kizökkenti a helyzetből. Egy váratlan mondattal, egy kis humorral, vagy egyszerűen azzal, hogy fizikailag mozdítja ki a gyereket a helyzetből. Ez nálunk sem nem mindig működik, de amikor igen, akkor fantasztikus és látványos: a gyerek egy pillanatra kilép abból az érzelmi spirálból, amibe belekerült. Sőt, általában nincsenek is tisztában azzal, éppen mi váltotta ki a dolgot, az apák a dührohamok kezelésében nem mindig főszereplők, ők a szuperhősök, akik egyszer csak megérkeznek és rendet csinálnak. 

Közben az anyák szerepe sokszor kevésbé tűnik sikeresnek, de legalább ilyen fontos. Ők azok, akik nem csak „kezelik” a helyzetet, hanem utána ott maradnak vele. Amikor már elmúlt a vihar, ők segítenek megérteni, mi történt, nevet adnak az érzéseknek, visszakapcsolják a gyereket önmagához. Ez a fajta jelenlét nem gyors megoldás, hanem hosszabb folyamat, és épp ezért kívülről kevésbé tűnik hatékonynak – pedig valójában ez építi fel azt a belső biztonságot, amiből a gyerek később maga is szabályozni tudja majd az érzéseit. Ezek szerint a két energia együtt a biztos megoldás óriási hisztik kezeléséhez. 

A valóságban nem is az a kérdés, hogy ki jobb, vagy jobbak-e az apák a dührohamok kezelésében, ez nem egy verseny a szülők között. Az a fontos, hogy hogyan működnek együtt ezek a különböző reakciók. Amikor az egyik szülő megállítja a helyzetet, keretet ad, a másik pedig segít feldolgozni és megérteni, akkor a gyerek egyszerre kap határt és elfogadást. Megtapasztalja, hogy az érzései rendben vannak, de vannak keretek is, és hogy a legnehezebb pillanatokban sincs egyedül. Mert végső soron nem az számít, ki „oldotta meg” gyorsabban a dührohamot, hanem az, hogy volt ott valaki, aki megtartotta őt akkor is, amikor ő maga még nem tudta.