A gyerekek már a falra másznak! – avagy hogyan éljük túl a téli bezártságot

Néha már röhögök magamon, hogy minden télen ugyanez a mese. Novembertől márciusig gyakorlatilag hibernálunk. A gyerekek már reflexből mondják, hogy „anya, inkább maradjunk itthon”, én meg bólogatok, mert titokban örülök, hogy nem kell készülődni. Aztán persze jön a nagy bűntudat, hogy már megint egy csomó Youtube videót nyomtak, meg építőkockát toltak órákig, én meg már a harmadik kávémat iszom, és még mindig nem voltunk levegőn.

De most kezd kisütni a nap, és basszus, rájöttem, hogy ez így nem mehet tovább. Szóval összeszedtem, hogy mi az, ami nálunk bevált, amikor végre rávettük magunkat, hogy kimozduljunk a téli kómából.

Sok minden megváltozik, amikor hetekig-hónapokig beszorulunk a lakásba. Nálunk például:

• A gyerekek totál elvadultak. Este nem tudnak elaludni (hát persze, egész nap nem mozogtak rendesen), napközben meg versenyt ordítoznak, mert valahogy ki kell adni az energiát. A kisebbik már a konyhapultra is felmászik, a nagyobbik meg bevackolta magát a tablettel a sarokban, és alig lehet előcsalogatni.
• Én meg egyre türelmetlenebb lettem. Délután háromkor már várom, hogy jöjjön haza a párom, mert konkrétan a falra mászom. Mindenkinek elege van mindenkiből, és ez meg is látszik a családi légkörön.
• A rend az valami olyasmi, ami régen volt. Mivel mindenki otthon lebzsel, állandóan minden szanaszét van. A legók beleállnak a talpamba, a babakonyha kellékei meg már a fürdőszobában is felbukkannak.

És a legdurvább az egészben, hogy észre sem vesszük, mennyire betokosodtunk ebbe az életmódba. Olyan, mint egy ördögi kör: minél többet vagyunk bezárva, annál nehezebb kimozdulni.

Na szóval, ha már rájöttünk, hogy ez így nem oké, akkor sem lehet egyből bedobni a gyerekeket a mélyvízbe. Mondjuk én megpróbáltam, de nem jött be. Egy szombat reggel bejelentettem, hogy márpedig egész nap kint leszünk, piknikezünk, játszóterezünk, túrázunk. Hát... Egy óra után már mindenki nyűgös volt, a gyerekek azt kérdezgették, hogy mikor megyünk haza, én meg azon stresszeltem, hogy basszus, még 6 órát kéne valahogy kihúzni a szabadban.

Szóval inkább csináljuk fokozatosan:

• Az első napokban elég, ha csak 20 percre megyünk ki. Mondjuk elmegyünk a közértbe sütit venni, vagy csak sétálunk egyet a ház körül. A lényeg, hogy ne legyen nagy projekt, és lehessen azonnal visszafordulni, ha nem jön be.
• Ha látjuk, hogy süt a nap, akkor már reggel készítsük ki a kinti ruhákat. Hihetetlen, de már attól is könnyebb elindulni, hogy nem kell az indulás előtt 10 percig keresgélni, hogy hová tűnt a kisebb gyerek másik csizmája.
• Jó, ha van valami kis motiváció. Nálunk az működik, hogy megígérem, hogy útközben beugrunk a játszótérre, vagy hazafelé beülünk egy forró csokira.

És akkor néhány dolog, ami nálunk tényleg bevált:

• A bicikliket, rollereket előszedtük a tárolóból, letöröltük a port róluk, és közelebb raktuk a bejárathoz. Valahogy már attól is jobban vágyik az ember a mozgásra, ha látja a cuccokat.
• Nagy kedvenc nálunk a „kincskeresés”. Vagyis amikor random dolgokat kell megkeresni az úton. Pl. ki talál először szivárványszínű autót, ki veszi észre először a gólyát, ki lát több sárga virágot. A lényeg, hogy ne csak robotpilóta üzemmódban sétáljunk.

És még egy utolsó tipp: ha kisüt a nap, ne kezdjünk el azon agyalni, hogy „jó-jó, de délutánra úgyis beborul”. Mert akkor tuti beborul. Inkább kapjuk fel a gyerekeket, és menjünk, amíg lehet!

Ti hogy szoktátok rávenni magatokat a kimozdulásra?

Bori, aki már nagyon várja a tavaszt