Szomszédasszony, szereljen hangtompítót a gyerekeire!

Mikor évekkel ezelőtt beköltöztünk a belvároshoz közeli új építésű társasház, méretéből adódóan feltételezem, nagy családoknak tervezett lakásába elsők között üdvözölt minket a fentebb említett szomszéd. Ugyan baráti soha nem volt a viszonyunk, de köszöntünk egymásnak nagyokat, sőt időnként még pár szót is váltottunk egymással.

Az, hogy a ház önkéntes seriffjéhez van szerencsénk csak az évek előrehaladtával vált világossá számunkra: Ő szólal fel elsőként a lakógyűlésen az általa büdösnek, koszosnak vélt kutyák és tartóik ellen; Ő ír elsőként a netes csoportba előre nem jelzett fúrás esetén; Ő szól ki az ablakon elsőként, ha a földszinti srác túl hangosan bőgeti vasárnap délelőtt a motorját a belső udvaron.

Őszintén szólva, korábban nem igazán foglalkoztunk Vele, de pár hónapja, mióta mi kerültünk a céltábla középpontjába nehezebben tudjuk kizárni az észrevételeit.

Elöljáróban annyit, hogy két teljesen más élethelyzetben lévő családról van szó. Úgyis fogalmazhatnék a ring egyik sarkában, két harmincas évei elején járó szülő, három kisgyermekkel (jelenleg 5,5; 4 és 2 évesek), hajnali pacsirták (korán fekszik, korán kel), másik szegletében két negyvenes évei közepén járó ember egy 13 éves lánygyermekkel, bagoly család (soká fekszik, soká kel).

A legnagyobb probléma pedig az a nyomdafestéket nem tűrő stílus, amivel egy alkalommal, előzmények nélkül, szülői kompetenciáinkat kétségbe vonva, gyerekeinket sem kímélve, költözésre felszólítva (!) a semmiből ránk zúdította frusztrációit. Mondanom sem kell, a váratlan esemény hatására, csak pislogtunk, mint hal a szatyorban.

A szituáció érdekessége, hogy a többi szomszédnak nincs problémája a családunkkal.

Az ember akarva akaratlanul belefut szomszédai ügyes bajos, vagy inkább zajos dolgaiba. Hallja, mikor indul Sárika sétára az anyukájával; tudja, melyik Exatlon-os csapatnak szurkol a szomszédja; és Lujzi kutya séta ideje is jól ismert számára. Ahogyan azt sem nehéz nem észrevenni, amikor a szomszéd (vajon melyik?...), garázskocsmát nyit az ablaka alatt, a belső udvarban.

Engem különösebben sosem érdekeltek a kívülről jövő zajok, max. csuriba tettem az ujjam és bíztam benne, hogy az éppen elalvó gyerek nem ébred fel a hangokra. Ugyanakkor belátom, biztos vannak erre érzékenyebb emberek is.

Nem áltatom magam, tudom, hogy időnként valóban idegesítően hangosak lehetünk. A Lego zörög, a gyerekek összevesznek, a vonat hangosan zakatol a földön, valami mindig leesik, és bizony hangosan örülnek, ha valami nekik tetsző dolog történik.

Nyilván próbáljuk őket féken tartani, napi kétszer pár óra levegőre levinni, hétvégente gyakran elutazni és persze sok-sok közös, csendesebb játékot játszani, de úgy gondolom, nem tudunk és nem is lehet egész nap csendet tartani.

Természetesen nekünk is jobb lenne, ha mondjuk csak reggel 9-12 közt és 16-18 közt lennének aktívak a gyerekek, de sajnos még nem találtuk meg rajtuk sem a halkító, sem a kikapcs gombot.

Jó szomszédi viszony, vagy jó szomszédi iszony? Avagy kisgyermekes családoknak valóban a Holdon, erdő szélén, tanyán, de minimum családi házban a helye?

Ligu