Hogyan tud a távoli nagyi szoros kapcsolatot kialakítani az unokákkal? Hogyan tud a részese lenni a gyerek életének az ország vagy a kontinens másik végéből?

Ahány ház, annyi szokás, mindenki másképpen próbálkozik – de egy biztos, iszonyat energiabefektetést igényel a dolog mindkét oldalról.

A mi családunk esetében csak „félig” valósul meg a távkapcsolat, a férjem szüleivel egy városban lakunk, de anyukám ~700 km-rel messzebb él.

Áldásos dolog és rendkívül hálás vagyok érte, hogy vannak nagyszülők elérhető közelségben is, ahogy az is nagyon jó érzés, hogy anyukám is törekszik az élő kapcsolatra az unokával – még ilyen távolságból is, – de őszintén szólva nem a legegyszerűbb ezt megvalósítani.

Még mindannyian aktív korúak, teljes állásban dolgoznak, így az unokával tölthető idő a munkaidőn kívülre szűkül, távnagyi esetében pedig a hétköznap esti órák, vagy a szombat délután értelemszerűen nem jönnek szóba, hosszabb szabadsággal kell tervezni minden egyes látogatásnál.

Önmagában már ez a tény visszaveti az együtt töltött idő mennyiségét és ezáltal a szoros nagymama-unoka kapcsolat kialakulását, hiszen évente 2-4 alkalommal egy-egy hét mégsem ugyanaz, mint a heti (akár többszöri) találkozó. Arról nem is beszélve, hogy a személyes összejövetel is csak rendkívül körülményesen, közel fél napig tartó utazással megvalósítható.

A pár perc autózással elérhető nagyszülők persze, hogy sokkal gyakrabban látják a gyereket, így az együtt töltött idő is emlékezetesebb marad a számára és könyebben alakul ki az a fajta mély kötelék, ami elkíséri az egész élete során.

A távnagyi sajnos hiába foglalkozik vele intenzíven az egy légtérben töltött idő 100%-ában, az ilyen alkalmak ritkaságszámba mennek a másik nagyszülőpár lehetőségeihez képest és ezáltal az unokával kialakított viszony is más nézőpontba kerül.

Mi igazán mázlisták vagyunk, hogy a lányunk meglehetősen extrovertált, nyitott természetű, így szerencsére soha nem futottunk bele olyan helyzetekbe, hogy nem akart a távnagyival (nélkülünk) időt tölteni vagy noszogatni kellett, hogy hajlandó legyen vele játszani, de el tudom képzelni, hogy kisebb gyerekeknél ez is előfordulhat, ha sekélyesebb a kapcsolat a távolság miatt.

Természetesen nem mehetünk el a tény mellett, hogy 2023-at írunk, több, mint elég lehetőség van az online kapcsolattartásra is, így nem kell hónapokig várnunk, hogy lássuk egymást, még akkor sem ha ez a gyakorlatban csak egy videóhívást jelent.

A saját tapasztalataink alapján viszont azt tudom mondani, hogy ezt értelmezhetően kivitelezni sokkal-sokkal nehezebb, mint ahogy azt a kívülállók első blikkre gondolják.

A 2-3 éves gyerek nem fog nyugodtan leülni a képernyő elé és bájosan cseverészni hosszú percekig Nagyival – jobb is ha nem ilyen elvárásokkal kattintunk a hívásindítás gombra.

Sajnos Nagyi viszont minden egyes alkalommal arra számít, hogy lesz lehetősége értékelhető társalgást folytatni az unokával, így aztán rendre igyekszik a csalódottságát leplezni, ha a gyereket most leginkább a nyuszis kirakó érdekli és nem neki akar élménybeszámolót tartani, miközben két kézzel dobálja a puszikat.

Mindeközben a szülő próbál mediátort játszani és bevonni a képernyőn keresztül részt vevő távnagyit is az unoka által választott elfoglaltságba, hogy biztosítani tudja azt az érzést, hogy ők most „együtt” csinálnak valamit, akkor is, ha a valóságban ez azt jelenti, hogy anya a telefont a kezében tartva a gyerek nyomában lohol fel-alá a lakásban, hogy mindent, amit csinál, megfelelően közvetíteni tudjon a nagyszülőnek.

A fentiekből következik, hogy egy-egy ilyen videóhívás nem pár perces művelet, hanem akár 30-40 percig is eltarthat, mert csak ennyi idő alatt lehet annyi értékes „unokás tartalmat prezentálni”, ami a következő hívásig táplálja Nagyi lelkét és kielégíti a nagyszülői törekvéseit.

Erre pedig sajnos nem mindig jut idő, akármennyire is igyekszik a szülő, hogy minél gyakrabban lehetőséget teremtsen a kommunikációra.

Nekem nagyon fontos, hogy anyukámnak élő, szoros kapcsolata legyen a lányommal, de ehhez folyamatos tervezés és állandó egyeztetés szükséges. Neki is van élete, nem ül otthon a mi hívásunkra várva, ahogy mi sem a videótelefonálás köré szervezzük az elfoglaltságainkat.

Értelemszerűen azt sem akarom, hogy a gyerek kényszernek élje meg, hogy rendszeresen „produkálnia kell” magát a képernyőn keresztül, vagy hogy folyamatosan noszogatom, hogy beszélgessen is valamennyit Nagyival, ha már jó előre le volt egyeztetve az időpont és belekezdtünk a videóhívásba.

Szülőként arra törekszem, hogy minél jobb kapcsolat alakuljon ki a lányom és az anyukám között, de a távkapcsolat mindenképpen nehezített pálya.

Nem segít az sem, hogy a férjem szülei elérhető közelségben élnek és könnyedén találkozhatnak az unokával gyakorlatilag bármikor, mert ez a legjobb lelkű távnagyiban is elülteti az irigység magjait.

Anyukám fel tudja objektíven mérni, hogy mennyire hasznos az, hogy van segítségünk és érti, hogy az unokának is az az érdeke, hogy legalább egy nagyszülő legyen a közelében, de mégsem tudja teljesen palástolni az érzéseit, hogy mennyire örülne neki, ha az a nagyszülő ő lehetne.

Igyekszik nem beszélni erről, mert tudja, hogy nem neki akartunk keresztbe tenni azzal, hogy így alakult a dolog, de attól még látom rajta, hogy bántja, hogy – a másik nagyszülőkkel ellentétben – neki nincs igazán szoros kapcsolata a lányunkkal.

Amikor látogatóba jön hozzánk, akkor persze mindenki igyekszik maximálisan tiszteletben tartani, hogy ez most az ő ideje, olyankor kizárólag olyan programokat szervezünk, amiknek ő és a gyerek a fő résztvevői, hogy minél több minőségi időt tölthessenek együtt.

Ugyanakkor ilyen távolságból (és teljes munkaidő mellett) a látogatásokat sem a legegyszerűbb megoldani. Jó előre le kell egyeztetni mindannyiónk szabadságát, hogy a legtöbbet ki tudjuk hozni minden egyes találkozóból, mert a kevésbé közeli kapcsolat hátulütője, hogy nem tudom a gyereket napokra a távnagyi gondjaira bízni.

Egyszerűen túl ritkán tölt nálunk időt ahhoz, hogy tudja, mikor-mihez nyúljon, hogyan oldjon meg egy-egy váratlanabb szituációt, arról nem is beszélve, hogy nem ismeri a környéket és nem beszéli a nyelvet sem. Így aztán kénytelen vagyok a háttérből „felügyelni”, hogy minden simán és zökkenőmentesen zajlódjon a látogatás során.

Maga az egy légtérben együtt töltött 1-2 hét is nehezítő körülmény, bármilyen csúnya is ezt így kimondani (leírni).

Ha távnagyi látogatóba jön hozzánk, akkor természetesen nálunk van elszállásolva – ezzel is maximalizálva az együtt töltött időt –, de ugyebár mi egy limitált hellyel rendelkező lakásban élünk, nincs pl. vendégszobánk, ami jelentősen hozzájárulna mindannyiunk kényelméhez.

Összehúzzuk magunkat és találunk megoldást, hogy minél komfortosabban éljünk egy fedél alatt ezen időszak alatt, de ahogy telnek a napok, úgy válik egyre terhesebbé ez a felállás.

Ezalatt nem csak azt értem, hogy nekünk nem jó, hogy bentlakásos vendégünk van, de Nagyinak is kényelmetlen, hogy nem a saját ritmusában él, folyamatosan igyekszik odafigyelni, hogy ne legyen a terhünkre, belesimuljon a mi napirendünkbe stb.

Abban talán mindenki egyetért, hogy klasszisokkal könnyebb úgy ápolni bármilyen kapcsolatot, hogy nem vagyunk napokig összezárva, hanem egy néhány órás látogatás, egy vasárnapi ebéd után mindenki vissza tud vonulni a saját vackába. Pár nappal később lehet ismételni, nem csömörlünk meg a másiktól.

A realitás viszont sajnos az, hogy ha távkapcsolat van a nagyszülő-szülő-unoka között, akkor minden résztvevőnek el kell fogadnia, hogy a fent részletezett nehezítő körülmények állandó részei lesznek az életüknek, ha szoros köteléket szeretnének kialakítani egymás között.

Én azt gondolom, hogy ahogy nőnek az unokák, úgy válhat egyre egyszerűbbé a dolog, idősebb gyerekek már jobban be tudnak vonódni az online beszélgetésekbe is, és idővel arra is sor kerülhet, hogy már nem a távnagyi utazik látogatóba, hanem a csemete tölt hosszabb időt a nagyszülő távoli lakhelyén.

Nem egyszerű így unokázni és a szülőknek is körülményes országhatárokon keresztül ápolni és menedzselni a nagyi-unoka kapcsolatot, de amíg mindkét (mindhárom) fél törekszik arra, hogy ne sorvadjon el a kommunikáció, addig az esély adott, hogy mély, bizalmas kapcsolat alakuljon ki, akkor is, ha nagyi csak távnagyiként tud részt venni a gyerkőc életében.

Salty

Nagyi, te miért laksz olyan messze?