Az első jelenet egy iszonyú lelkes kettő, négy, esetleg ötéves gyereket ábrázol, aki SEGÍT anyának, meg apának is. Mindent, de tényleg mindent, minél kisebb, annál inkább. Kocsit mos (a kutya táljából, a zoknijával törölve az egészet), főz (homoksüti, krumplihéj, sóliszt, nyers rizs, bármi), mos (lelkesen nyomná a mosógépet, ha felemelnéd), porszívózik (totál zenben brümmögve, néha a gurulóson lovagolva), port töröl, felsöpör, talán még vasalna is, de sámliról se éri el a deszkát.

Te meg általában elhessented, mert kicsi. Mit ért ő hozzá még, ráér.

Mert sietsz, ezért azt se adod a kezébe, amit tulajdonképpen tudna. (Adogatni a ruhát, a krumplit, szárazra törölni a kocsit, tartani a lapátot, stb.stb).

Mert majrézol – kiönti, leönti, leforrázza, kiborítja, eltöri, magára rántja, elszakítja, elcsavargatja, összekeveri, kidobja, stb. stb. Néha tényleg. (Mért, te sose????)

És hát persze balesetveszélyes – nehéz, forró, mozog, ráz, magasan van.

Meg hát perfekcionista is vagy – rossz nézni, hogy áll a kezében. Ferdén, fordítva ésatöbbi.

Aztán snitt.

A következő filmkockák egy unott képű tizenkét-tizenhárom-tizenöt évest ábrázolnak, aki már elég magas, elég erős, tudja, hogy mi az elektromosság, meg tudja különböztetni az alsónadrágot a lábtörlőtől, gombokat is iszonyúan jól nyomkod (ha nem mosó-vagy mosogatógépen, hanem mondjuk konzolon vannak…), ügyesen felviszi a teli tányért a szobájába, de ugyanő tányér minden gravitáció ellenére az istennek se jön ki meg le onnét.

Egyébként meg nem zavarja. Se a pormacska, se az igaziról szőnyegre tapadt szőr, se a halomban álló mosatlan-vasalatlan-elpakolatlan, se semmi. Kivéve, ha ő hív vendéget. Akkor hirtelen észreveszi a tízéves szőnyeget, a törött csempét, a nagymami lánykorából származó terítőt, a koszos ablakot és a tavalyi gazt a kertben De ha Fontos Vendég jön, akkor Lakberendezős Instagramposzttá változtatja a lakást, pedig máskor a hároméves öccsének is jobban áll a porszívó a kezében, fogalma sincs, hol tartjuk az abroszt-kéztörlőt, fél napig nem végez két négyzetméterrel, és minden pókhálót állatvédelemre hivatkozva gondosan otthagy. Máskor leginkább csak a kondenzcsíkot látod belőle, ahogy elhúz edzésre, moziba, randira, suliba, enni, haverokhoz, nemmindegyhovámitakarszmármegint.

Én meg töröm a fejem, hogy elrontjuk-e tömegével. Mert úgy tűnik, el, a legtöbb szülő évekig harcol, hogy legalább az almacsutkák menjenek el a kukáig. Nagyon kevés gyerek tanul meg elfogadhatóan főzni tizenöt-tizennyolc éves koráig, pedig a kollégiumban, vagy az önálló otthonban hasznos dolog ez. Mémek tucatjai születnek a technikai zsenikről, akik akár bankot rabolhatnának az informatikai tudásukkal, de az automata mosógép kifog rajtuk.

Csak azok nem rontják el, ahol MUSZÁJ csinálni – mert mondjuk minimum négy gyerek van a családban, mert valakit folyamatosan gondozni kell, ahol esetleg tolószékes vagy látássérült szülő van, ahol a gyerekek korán önállósodnak. A többiek meccselnek, vagy feladják.

Persze ahol probléma van, ott módszerjavaslatok is érkeznek.

Az örök klasszikusok:

Feltételek, jutalmazás és büntetés: amikor a gyerek akkor mehet moziba, ha előtte mondjuk felmosta a konyhát. Ha egész hónapban MINDEN hétvégén kitakarítja a szobáját, kaphat valamit, amire rég ácsingózik, vagy elengedjük valami koncertre. Ha nem csinálja, ugrik a plusz netkeret, a barátnőnél alvás, az új táska, vagy bármi.

Egyszerűnek tűnk, sokaknak működik is, feltétele a következetesség, az ellenőrzés. Én hamar megbuktam: nem szeretek hatalmi pozícióból feltételeket szabni, nem vagyok eleget otthon az ellenőrizgetéshez, ráadásul ha egynél több gyereked van, hamar beindul a játszma, a meló másikra lőcsölése vagy az árulkodás (az ÁÁÁÁgi már megint nem söpört fel!!!) Össze nem függő dolgokkal büntetni meg különösen utáltam mindig, mi köze a koszos ablaknak ahhoz, hogy elengedem-e a Zoli szülinapjára jövő héten.

Gamifikáció meg pénzjutalom: sokaknál beválik a színes tábla pontokkal, szmájlikkal gyűjtögetett munkaegységgel, két porszívózás egy szívecske, öt szívecske egy ezres….Sok gyerek kifejezetten kedveli az ilyesmit suliban, nálam megint gond az adminisztráció és a következetes ellenőrzés, meg hát valami berzenkedik bennem: nekem se fizet senki, ha kimosom a koszos zoknikat hétről hétre, és még össze is pároztatom őket. Egykéknél pedig végképp röhejesnek tűnik, versenyezni sincs kivel.

Heti tervezett beosztás: az előző alváltozata pénz és szívecskék nélkül, amikor a család minden tagja vállal valamit minden napra, amit egy naaaagy fali naptárban vagy elektronikus akármiben vezetnek. Ha a felnőtt családtagok is fegyelmezetten részt vesznek, akkor működik jól – különben egy nagyszájú tizenkét éves hamar odavágja, hogy de hát apa se csinálta meg tegnap és pénteken sem.

A spontán megoldások:

Őrjöngős hiszti anyai óbégatással: vasárnap este, amikor ránk omlik a túlzsúfolt program és a túlvállalt feladatözön. Egyszer-egyszer még sikeres is lehet, én tudtam párszor olyan rohamot produkálni, hogy szerintem még a szomszéd gyerekei is összepakoltak ijedtükben. De senki se akar hisztigéppel élni, nem is szólva arról, hogy a szervezettséghez ennek semmi köze. Mi vagyunk a felnőttek, már egy nyolcéves is sejti, hogy az utolsó idegszálunk robban fel ilyenkor – és ő gyerek, nem feladata a mi csődünket menedzselni.

(Persze lehet ezt tudatosan, belül higgadtnak maradva is tolni. De szerintem nem fair.:D)

Csináljunk belőle játékot – nem a korábban említett Monopolyt, hanem valamiféle testmozgást és viccelődést. Na ki találja meg Csilla fél pár tornazokniját, az megnyeri a hűtő utolsó jégkrémadagját! Ecc-pecc kimehetsz….ha rád jut, te mosod ki a vécét! Aki a legtovább áll fél lábon röhögés nélkül, az felmentést kap a hajtogatás alól, cserébe kipakolja a mosogatógépet! Legjobb formámban ez kiválóan működött –ha tényleg elengedtem a végeredményt, a SIETÉST is, és az együttlét fontosabb volt, mint hogy Marie Kondo otthonában érezzem magam. Általában remekül szórakoztunk, de sajnos fáradtan-idegesen általában nem megy. Rutin is nehezen válik belőle.

Mindegy, majdholnap – amikor aznap feladod, hogy másnap friss energiával fele annyi idő alatt csináljátok meg, amikor senki se nyíg, mert tulajdonképpen MOST megegyeztetek, hogy HOLNAP közösen csináljátok. Egész kicsi gyerekkel nem működik, másnapra általában elfelejtik, és ha ezen megsértődsz, akkor te meg azt felejtetted el, hogy egy kisóvodás számára csak a MOST számít. És néha sajnos a másnap se kevésbé zsúfolt. Sőt.

A házimunkával az a gond, hogy a sikerélmény átmeneti. Mindenki látja, hogy két nap múlva újra ragad, rendetlen, gyűrött, morzsás, elfogy. A főzést kivéve nem kreatív a dolog, és fejlődni is keveset lehet benne, szóval belső motivációt nem nagyon nyújt - hacsak nem olyan élénk a fantáziád, hogy zen-kolostorudvarra képzeled magad, és érdekelne is, milyen lehet zen-kolostorudvart sepergetni. (A legtöbb kamaszt ez eléggé hidegen hagyja, sajnos.)

Igazából nem tudom, min múlik. Talán ha máshol is befognánk őket – a japán iskolákban nem azért takarítanak a diákok, mint a kerületi általánosban, ahol egy hónapja felmondott a Tóth Gizi, és egyik új jelentkező se gondolta úgy, hogy a leírt munkamennyiséghez megfelelne a felajánlott fizetés. A japán iskolákban azért takarítanak a tanulók, mert megtanulják, hogy a suli az övéké, és felelősek azt megfelelő állapotban tartani, nem mellesleg meg is tanulják, hogyan lesz tiszta a mosdó, az ebédlő, a tanterem.

Őszintén szólva, mivel második esélyem már nincs, hogy jobban csináljam, a magam részéről elengedtem ezt többnyire. Nem követelek túl sokat, ha eddig nem toltam bele elég energiát vagy tudatosságot, most már kissé késő. Ha egyszer elköltöznek, úgyis rájönnek, hogy a szennyes nem mossa ki magát, és az ágy alá hajigált ételmaradék egy idő után zombiként ballag ki onnan. De tényleg kíváncsi lennék: van olyan módszer, ami folyamatos, hatalmi harcokkal és veszekedéssel járó erőlködés NÉLKÜL is rászorítja a gyereket a rendszeres házimelóra?

Vakmacska

A te gyereked szokott takarítani?