Mindig úgy gondoltam, hogy ha egyszer állapotos leszek, akkor csak is természetes úton szülhetek.
Több barátnőm is sajnos császáros volt, és a negatív élmény miatt nem vettem róla tudomást. Tavaly áprilisban tudtuk meg a férjemmel, hogy babánk lesz.
Végig úgy készültünk, hogy apás szülés lesz.
Együtt jártunk szülésfelkészítőre is.
Sajnos struccpolitikát folytattam a császárral kapcsolatban. Amikor arról volt szó, kikapcsoltam az agyam, ha szembe jött velem egy cikk, akkor tovább görgettem, és csak a sima szülésről olvastam.
Hajnali 4 kor mentünk be a kórházba.
Vajúdás alatt a férjem végig mellettem volt.
10 óra körül mentünk a szülő szobára és végig fogta a kezem.
El is indultak a tolófájások, szépen alakult minden.
Sajnos a medencémen nem ment át a buksija, minden tolásnál ellenkezőleg fordult és elakadt. Dolgoztak rajtunk, próbálták fordítani de nem ment.
Amikor az orvos közölte, hogy megyünk a műtőbe, akkor kétségbeestem.
Elkezdtem kiabálni, hogy nem akarom.
Rossz volt a tudat, hogy nem sikerült, nem volt ott a férjem, az összes félelmem jelen volt.
Rettegtem.
6 hét telt el, de ha rágondolok, még mindig elsírom magam.
Örülök, hogy Ő is és én is egészségesek vagyunk, de csalódott is vagyok.
Hamar sikerült felépülnöm, mert tudtam, hogy Ő számít rám.
Szerencsére a szoptatás sikeres, és tudom táplálni.
Röviden ennyi!
Ági és a pici Olívia
