A gyermekem császármetszéssel jött világra, medencevégű fekvés miatt. Amikor visszavittek a szobába, egy rövid ideig velem lehetett, és az édesapja is. Ezt követően csak feküdtem (egy nehéz zsákkal a hasamon) és infúziót kaptam. Az érzéstelenítés hatása természetesen még tartott, deréktól lefelé megmozdulni sem bírtam. A kisfiam délután született, de este tíz volt már, mire felhúzott lábakkal tudtam feküdni. A szülésznő úgy döntött, hogy ha még mindig zsibbadok, inkább csak hajnalban menjünk zuhanyozni. Így is lett.
Minden mozdulat fájt, de ami még rosszabb volt: rettenetesen szédültem. Annyira, hogy először a vécére rogytam le, hogy el ne ájuljak, pedig közel volt a tusoló, nem kellett sokat sétálni. Zuhanyozni is csak segítséggel, ülve tudtam. Rettenetesen szégyelltem magam, hogy ennyire erőtlen vagyok. (Úgy gondolom az sem javított a helyzeten, hogy szerdán, kora este ettem utoljára egy nagyon keveset, ez pedig péntek hajnalban volt.)
Kicsit később behozták a babákat: végre velem volt a fiam. Szoptassam – mondták, majd otthagytak. Mozdulni alig tudtam, fájt a hasam, szúrt az oldalam, émelyegtem és halvány fogalmam sem volt, hogyan kellene jól cicire tenni. A kórházban töltött idő alatt ez így ment: a babákat behozták a kis kocsiban (a gyermekorvosi vizit után), onnan kezdve oldjuk meg, ránk se néztek. Őszintén szólva fogalmam sincs, mit csináltak egész nap, de hogy nem az anyukáknak segítettek, az biztos. A szobatársamat hangosan kinevették, amikor a babája félrenyelt, ő pedig rémülten szólongatta őket, és fennhangon szidtak egy másik anyukát, aki úgy döntött, nem szeretne szoptatni.
A szoptatásról sokat olvastam korábban, kikérdeztem a védőnőt, de hát az elmélet és a gyakorlat ugye nem feltétlenül jár kéz a kézben. Az is egy erőpróbával ért fel, mire felkeltem, odamentem a kisfiamért, felemeltem, és magam mellé tettem. A szobatársam (többgyermekes anyukaként) segített, amiben csak tudott: próbálta megmutatni a szoptatás helyes technikáját, és az első pelenkázást is végigasszisztálta. Az utóbbit megmutatták, de csak a baba születését követő második napon. Bár ne tették volna. A védőnő mintha vizsgáztatna, úgy kérdezgetett:
„Na, Anya, mi ez a pelusban, miért ilyen színű? Ezt tudni kell!”
Talán inkább nem írom le, milyen gondolatok jártak ekkor a fejemben.
A szülést követő napon a szülésznő azt mondta, ha kétszer elsétálok a nővérpult előtt, kiveszi a tűt a kezemből… Tudtam, a gyógyulási folyamatot segíti, ha mozgok, úgyhogy sétáltam. Többször is. Ennek ellenére délután háromkor én kértem meg szépen illedelmesen, hogy legyen kedves szedje ki, mert fájt, ahogy behajlítottam a karom (szükségem pedig nem volt rá, mert aznap már nem kaptam infúziót). Az ágyamon ültem, ő kivette, rányomott egy papírtörlő vékonyságú anyagot – szorítsam, amíg vérzik. A szülésznő kiment, a karomból folyt a vér. A papírtörlő-szerűséget odaszorítottam, de az persze rögtön átázott. Ekkor egyedül voltam a szobában, fél kézzel kerestem zsebkendőt, miközben az ájulás kerülgetett. De legalább kivette.
A szoptatásra visszatérve. A (kórházi) védőnő megdöbbentően arrogáns stílusban kommunikált, akárhányszor találkoztam vele. Amikor látta, hogy csak küszködök, pofákat vágva, de szó nélkül megfogta a mellbimbómat, jó erősen összeszorította az ujjaival, úgy próbálta a fiam szájába adni. A szemem könnybe lábadt, de egy szót sem szóltam. Azt mondta, hozassak be apával bimbóvédőt. Hozott, azzal próbálkoztam. Itt jegyezném meg, hogy amikor merészeltem arra a pár percre betolni a csecsemősökhöz a fiamat, mert nem akartam egyedül hagyni a szobában, úgy néztek rám, mint a véres rongyra. Mondtam, jövök vissza érte, csak kimegyek a folyosóra, a bimbóvédőért (a járvány miatt látogató csak az osztály bejáratáig jöhetett). Azt a szájhúzást... Na, mindegy vigyáztak rá tíz percet.
Ugyanezt játszottunk el minden alkalommal, mikor mosdóba mentem: nem voltak szobatársaim, akikre rábízhattam volna a babát (a többiek előző és aznap reggel hazamentek, úgyhogy egy napig egyedül voltam). A fiam nagyon ügyesen szopizott a védővel, úgy tűnt, megoldódik a helyzet. A nővéreket oly annyira nem érdekelte, ki hogyan szoptatja a babáját, hogy úgy kellett az egyikük után szólnom, jól csinálom, csináljuk-e.
„Hát, szívja…”
- vetette oda a válla a felett, majd továbbment. Hálásan köszönöm a segítséget, gondoltam. A bimbóvédő azonban csak látszólag oldotta meg a helyzetet, mert a fiam csak belealudt a szopizásba; pótlást kellett kapjon. A mellszívót már a kórházba magammal vittem, próbálkoztam a fejéssel: pár csepp, ha lejött. Arról, hogy mit szabad és mit tilos fogyasztani a szoptatás idején, nem egyeztek a nővérek és a szülésznők. Az egyikük azt mondta, hozassak be Apával gyümölcslevet, mert a víztől nem lesz tejem (?), a másik meg jól letolt, hogy ugye nem akarom meginni, fájni fog a hasa a babának. Úgyhogy amit Apa hozott nekem, egy az egyben haza is vittük.
A szülést követő második nap estéjén éreztem, hogy megduzzadtak a melleim, reggelre fájtak is nagyon. A csecsemős nővér a szokásos hangnemben meg is jegyezte, hogy „megmasszírozta a mellét? Ssssz…Jó’ be van durranva!” Amikor elérkezett a hazaindulás napja, nagyon vártam már, hogy Apuka értünk jöjjön, és mehessünk végre. Éjjel semmit sem aludtam: hashajtót kaptam (előtte újabb beöntést is, úgyhogy biztosra mentek), ami miatt vécére rohangáltam (vagy inkább vánszorogtam), az új szobatársam pedig hajnalban érkezett vissza a szülőszobáról. (Ő este jött, fájásokkal. A szobából hallottam, milyen lekezelően, durván beszél vele a szülésznő és az orvos, nagyon sajnáltam.)
Egy reumás csiga tempójával közlekedve a szobában összepakoltam a dolgaimat, majd kimentem Apához. Ekkor jutott eszembe, hogy a kötésemet nem cserélte ki senki, pedig a szülésznő azt mondta, hazamenetel előtt mindenképp szükséges. A pultnál ülő nővért kérdeztem erről, aki dühösen felcsattant, hogy jó, akkor menjek vissza a szobába, mindjárt jön. A cserét követően arra vártunk, hogy hozzák a kisfiunkat, és indulhassunk. Végre kihozták, mehetünk. Illetve mégsem, hiányzik egy papír. Ott álltunk nagykabátban, a fiunk beöltöztetve üvöltött a hordozóban, és vártunk. Amikor végre megkaptuk, elindulhattunk.
Folyt. köv.
Alexandra
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.