Ketten fogtuk le a fiamat, hogy be tudják neki adni a koronavírus-oltást

Az első munka nélküli szabadnapom!!!! Fú, de sok mindent fogok tudni csinálni!! Kezdődik ott, hogy végre nem kellett korán kelni, és fél nyolcig alhattunk, úgyhogy mindannyian kipihentek vagyunk. Viszonylag jókedvűen sereglünk a folyosón fel és alá, egymást kerülgetve, közben Férjem elmeséli, hogy mit álmodott. „A házba berepült egy fecske a hátsó ajtón keresztül és itt maradt velünk” - meséli, én meg nem bírom megállni, hogy azt ne feleljem erre: szerintem ez egy eléggé egyértelmű jel - de ő nem szól semmit, csak magában mosolyog.

Innentől turbó üzemmódra kapcsolunk, hogy 50 percen belül mindannyian a kocsiban üljünk és az iskola felé tartsunk. A kapunál érzékeny búcsút veszünk a fiúktól, aztán megyünk a bölcsibe - én beviszem a gyereket, a férjem addig a kocsiban összeszereli a laptopját, hogy tudjon meetingelni. Mire visszaérek, már tiszta ideg, mert se az egyik, se a másik munkahelyi laptopja nem működik, végső elkeseredésében ezért telefonon próbál csatlakozni az értekezlethez. 10-re időpontunk van a bankba, hogy megszüntessük a számlánkat, miután visszafizettük a lakáshitelt és nincs rá többé szükségünk, úgyhogy elvezetek a bankhoz. Míg ő értekezik, én munka meg egyéb e-maileket válaszolok meg, majd tíz előtt pár perccel betipegek - hogy kis várakoztatás után közöljék: Covidos lett az ügyintézőnk, nem kaptuk meg az értesítést?? Természetesen nem kaptunk semmilyen értesítést tőlük, csak az automata sms-t, amiben megerősítették az időpontunkat. Nem baj, próbálják megoldani, hogy valaki ránk érjen - csak nehéz, mert a fél iroda beteg. Ekkor lép be a férjem is. Végül bekísérnek egy irodába, cirka öt perc alatt aláírjuk a megszüntető nyilatkozatokat és már végeztünk is.

Hazafelé be akarok ugrani kifizetni a gyerekek napközijét az önkormányzaton - de persze, hogy ez az egyetlen nap, amikor nincs félfogadás. Grrr. Sebaj, akkor hazamegyünk. Otthon vágok egy kis rendet a nappaliban és nekilátok az ebédnek - mikor realizálom, hogy mennem kell a gyerekekért, mert mindjárt 11:45. Délután ugyanis megkapják a koronavírus elleni védőoltást, ezért nem tudnak bent ebédelni, hanem itthon fognak, hogy időben odaérjek velük az oltópontra.

Izgatottan ugrálnak, ritkaság, hogy ebéd előtt elhozzuk őket - otthon persze nem akarnak ebédelni rendesen, csak turkálják az ételt. Én is eszem egy kicsit, jól megégetem a számat, mert sietni akarok, aztán egykor elindulok velük. Fél kettőre szól az időpontunk, és egy tökismeretlen településre kell menni. Az oltópont ajtajában még bátrak, de aztán mikor már a folyosón kell várakoznunk, látszik, hogy kezdenek idegeskedni. Az orvoshoz belépve észrevesznek egy kupac kisgyerekeknek való játékot, amire szó szerint rávetik magukat. Közben engem a doktornő kérdezget, töltögeti az adatokat, meg én is, aztán kérdezi, hogy akarom-e, hogy vérmintából megmondják, átestek-e már a fiúk a Covidon. Kérdezem, hogy sok idő-e, mondják, hogy nem, hát rábólintok.

A Naggyal akarnak kezdeni, aki hót nyugodtból egy pillanat alatt válik stresszessé - a tűnek már a látványától is sír és sikít. Hát ez nem lesz egyszerű menet... az asszisztens srác megmutatja magán neki, hogyan fog egy picit beleszúrni az ujjbegyébe - a vér látványától szegény gyerek aztán még jobban kiborul, levetkőztetni se bírom. A Középső lelkesen hozza oda neki a játékokat, de nem érdekli, látszik, hogy nem is látja őket. - Oké, ejtsük talán a vértesztet, én már annak is örülök, ha az oltás sikerül - mondom, de még így is óráknak tűnő percekbe telik, mire végül előkészítik a tűt.

Igyekeznek közben megnyugtatni a gyereket, de az csak bömböl, a nyugtatónak szánt kérdésekre se hajlandó válaszolni, én beszélek helyette. Végül az öt-hatodik meddő próbálkozás után belátják, hogy ez nem fog menni, és marad a durvább megoldás: én és a doktornő lefogjuk a gyereket, hogy ne ficánkoljon, az asszisztens meg beadja neki a szurit. Óriási sikoltás a szúrás pillanatában, de még vége sincs, már túl is esett rajta. A megkönnyebbülés krokodilkönnyei folynak, és nagy nehezen sikerül leemelnem a kezelőágyról, aztán ráadni a pólóját - a pulcsit már maga veszi fel.

A Középső - aki eddig oly édesen és halkan játszott, mintha nem is a fülétől fél méterre sikítoztak volna - a felszólításra, hogy vegye le a pulóverét, két kezét maga köré tekeri, és kategorikus NEM-et mond - majd ezt ismételgeti franciául a végtelenségig. Még a tesójánál is jobban küzd, a ruháját is csak nagy nehézségek árán tudom leszedni róla, az asztalra alig lehet feltenni. Patakokban folyik a hátamon a víz, és titokban megfogadom magamban, hogy a második oltásra a férjem hozza őket, mert ez nem nekem való. A doktornő jön segíteni, az asszisztens fertőtlenít, aztán szúr - megint csak egy pillanat az egész, már túl is vagyunk rajta - de a Középső ugyanúgy folytatja a bömbölést és a sorozatos NEM-eket.

Próbálom megnyugtatni, magamhoz ölelni, kérdezgetni, hogy most mire mondja, hogy nem? - de csak hajtogatja konokul, hogy nem-nem-nem. A pólóját se lehet rá visszaadni, mert még mindig maga köré fonja a két karját, és nem lehet lefejteni róla egy pillanatra sem. A doktornő kitölti a papírokat, aztán mehetünk... dicstelenül távozunk, a Középsőre pedig újabb öt perc után, csak a folyosón sikerül ráimádkozni a pulóverét, de a pólót és a kabátot már nem hajlandó felvenni.

Hazafelé a kocsiban természetesen reklamálni kezdik a kilátásba helyezett desszertet és már nem is tűnik olyan vészesnek az az oltás. Az apjuknak már büszkén mesélik, hogy ők milyen bátrak voltak - aztán magukba lapátolják a kiérdemelt uzsonnát.

Shadow