„Anya, ma is megvered a kutyákat?!”

Amikor hároméves voltam, nem voltam hajlandó megenni a zsíros kenyeret, mert az „fúj, disznózsír”. Egyik nap a szomszéd öreglány vigyázott rám, jön értem anya, látja, hogy két pofára tömöm a zsíros kenyeret. Kérdezte is meglepődve, hogy mégiscsak szeretem a zsírt? Én meg mindentudóan kijelentettem, hogy csak azt, amit Ica néni ad, mert az nem disznózsír, hanem kocazsír!

A lányom négyévesen a játszótéren az amúgy is hangos hangján maximummal, gyere, kicsim, most már mennünk kell a boltba, mondom neki, mire odaüvölt:

Csak magamnak köszönhettem, mert otthon előtte valóban elhangzott a számból, hogy játszótér után lemegyünk a boltba, vennünk kell hétvégére apa szülinapi bulijára hamburgerzsemlét, sajtot, meg bort is... Azt hittem, ott süllyedek el.

A lányom ovis volt, amikor az ismerősünk kocsmát nyitott és a férjem segített a nyitás előtti munkálatokban. A lányom el is panaszolta az oviban, hogy szomorú, mert apa mindig későn jön haza, mert kocsmába megy.

Még középiskolás voltam, reggel utaztam a buszon. Ott ült egy kisgyerek (már arra sem emlékszem, fiú volt-e vagy lány) az anyjával. Mindenki szendereg a buszon, még korán van. Egyszer csak a semmiből felkiált a gyerkőc:

Apa! Nem foghatod meg anya kezét, mert neked kukid van, nekünk nunink van, és mi foghatjuk csak egymás kezét. (A tömött belváros sétálóutcájának a közepén.)

(Szinten boltban, miután levettem a polcról egy doboz kutyakekszet. Nem verem a kutyákat…)

Neked is van gyerekszáj-sztorid? Írd meg kommentben!