Folyamatosan hantál a gyerek

Folyamatosan hantál a gyerek

shadow
PUBLIKÁLÁS: 2021. június 25. 09:00
44. hét

Tejszerű ködben úszott el az egész elmúlt hét. Részben a fáradtság, részben a hőség, részben meg az építkezés miatt olyan végtelennek tűntek a napok... Mintha folyton újratermelték volna önmagukat. Az idő nagy részében tisztára üres volt az agyam és csak vonszoltam magam, annyira semmi erőm nem volt.

A telefon miatti ijedtség után Kornél délelőtt 11-re már olyan álmos volt, hogy csak betettem az ágyába és rögtön elaludt - 13:10-kor pedig még keltegetnem is kellett, olyan jót horpasztott. Végül sikerült életet lehelni belé, akkor megetettem, majd kettesben elindultunk, hogy megnézzük, hogy áll a férjem és a kőműves a házban. Láttam, hogy nem jól, úgyhogy nekiálltam sittet lapátolni meg söprögetni a nappaliban, hogy másnap tudják majd hova letenni a padlóra a hungarocellt, és ne azzal menjen az idő, hogy a feltört csempedarabokat meg a porózus betont sepregetik. Úgy elrepült ezzel egy-két óra, mint a szél, és hirtelen arra eszméltem, hogy mindjárt négy óra és mennem kell a fiúkért. A babát beültettem hát a kocsiba és elindultunk, míg a férjemék folytatták a munkát.

Cseresznyés pite? Soha többé!

Őrületes hőség volt egész nap, a fiúk is panaszkodtak, hogy majd megsülnek rövid ujjú pólóban. Hazaérve mindannyian ettünk egy szelet jó hideg dinnyét, majd nekiálltam a maradék cseresznyét is feldolgozni. A reggeli telefonos affér miatt ugyanis nem tudtam megcsinálni a cseresznyés piskótát, amit a fiúk kértek. „Mint ahogy az annapetiben volt” - mondták még napokkal ezelőtt, mikor meghozták az első vödör cseresznyét, úgyhogy esti levezetésképp nekiálltam magolni egy kicsit a továbbra is rendkívüli kukacos és/vagy rohadt cseresznyét. Másnap reggel megsütöttem nekik a sütit - nagyon jól nézett ki, épp az utolsó pillanatban kaptam ki, mielőtt túl barna lett volna a teteje. A Kicsi megint jó két órát aludt egybefüggően - úgyhogy úgy látom, kijelenthetjük, hogy tíz hónapos korára magától átállt a napi egyszeri alvásra.

Közben nekem hirtelen eszembe jutott, hogy tegnap délután kellett volna a fiúkat beíratni lovaglásra (szeptembertől új helyre akarjuk hordani őket, és már kétszer a nyakukra jártam, hogy mikor kell menni, erre csak elfelejtettem, hogy hétfőn). Te jó ég! A férjem nem tud ma odamenni, mert késő estig dolgozik a kőművessel és aztán még haza is kell majd fuvaroznia. Kénytelen leszek én elmenni, ha nem akarom, hogy minden hely beteljen. Úgyhogy miután a Kicsi felébredt, elindultunk villamossal és babakocsival a lovardába.

Dögmeleg volt, folyt rólam a víz, mire végre odaértünk a kapuhoz - ahol nagy betűkkel olvasható: félfogadás minden nap 17-20 között. Hát ez marha jó, még csak három óra múlt! Na, mindegy. Ha már idáig eldöcögtünk ebben a melegben, megpróbálom, hátha mégis fogadnak. Nagy kelletlenül ugyan, de tekintettel a pajzsként magam előtt tartott babakocsis gyerekre (alig bírtam felvonszolni a sok lépcsőn az irodáig) végül kegyesen megengedte a recepciós, hogy kitöltsem a lapokat és kifizessem csekkel a tandíjat félfogadási idő előtt másfél órával. Persze a szombati csoport eddigre már betelt, csak egyetlen hely maradt - arra gyorsan lecsaptam - a másik esetben pedig a kedd estét választottam. Meglátjuk, hátha szabadul fel hely szombaton szeptemberig. Ha nem, akkor legalább szét lesznek választva a fiúk és nem vonják el egymás figyelmét óra közben, mint most.

Az iskolából hazafelé menet el is meséltem nekik, hogy jövőre új helyen folytatják a lovaglást, és hogy kész lett a cseresznyés süti. Nem voltak túl lelkesek - de csak miután feltálaltam nekik és mindketten kaptak egy szép nagy szeletet, jött a feketeleves.

- Ez micsoda? - kérdezte a Középső.
- Cseresznyés süti, amit kértetek. Mint a mesében - tettem hozzá a nyomaték kedvéért. Mire ő közölte, hogy neki ez nem kell, mert nem szereti. A Nagy eközben alattomban kiszedegette a cseresznyéket a tésztából és akkurátusan félretette őket, majd közölte, hogy neki csak a piskóta kell. A beste kölkei!

Balesetek

Szerda. Ma már ötödik napja, hogy a férjemet reggel tíz percre, este meg egy félórára látom, és kezd nagyon elegem lenni ebből a helyzetből. Minden reggel 5-6 között kel, hatkor engem is felkelt, aztán már megy is a kőművesért (akit a Nagy műköves bácsinak hív), egész nap dolgozik vele, hazafuvarozza, majd este kilenc felé, mikor a fiúk már lefeküdtek, hazaesik dög fáradtan. Mind a ketten megfeszülünk, hogy haladjanak a dolgok - a férjem munka helyett/közben egész nap építkezik, én meg kettőzött erővel (helyette is) hozom-viszem-istápolom a gyerekeket, csinálom a házimunkát, intézem az ügyeket, itthon viselem a hisztiket. Napközben lehúzott redőnyök mögött próbálom elviselni a hőséget és szórakoztatni a Kicsit, aki majd meghal az unalomtól, fegyelmezem a nagyokat, akik meg majd kicsattannak a levezetetlen energiától meg a rosszalkodástól, és mindent egyedül csinálok… Tudom, hogy csak ideiglenes ez a felállás, de nagyon leszív mindkettőnket ez a feszített tempó és hogy nem látjuk a másikat.

Amúgy is ólmos fáradtság van rajtam már napok óta, alig vonszolom magamat, olyan erőtlen vagyok. Mindemellé még irdatlan meleg is van, és valami mind a négyünket összecsipkedett egyik éjszaka. Nagy, vörös duzzanatok borítják a gyerekek és az én lábamat is, és nagyon viszketnek. Tavaly nyáron is ez volt, egészen szeptember végéig - akkor is különösen én és a Középső szenvedtük meg a titokzatos állatot. Nem tudom, mi az isten az, ami ennyire csíp, mert szúnyogot nem hallok soha, viszont minden szobában jelen van, mert még a babán is találtam csípésnyomot - és a csípések mérete egy normál szúnyogcsípés háromszorosának felelnek meg.

Hogy ne legyen uncsi a mai nap sem, a Kicsi jól megijesztett délután. Épp bemászott, majd beleült az elöl hagyott ruháskosárba, amibe a vasalatlant szoktam gyűjteni – gondoltam, ott nem érheti baj, úgyhogy leültem a kanapéra másfél méterre tőle. Ahogy letettem a fenekem, fogta magát, két kézzel megfogta a kosár két oldalát, aztán lendületet vett és teljes erőből előredőlt. Szegény kis macikám arccal előre a parkettára esett, és úgy megütötte a száját, hogy a felső ajka egy picikét megrepedt és vérezni kezdett.

A gyerek természetesen üvöltött, én meg először azt se tudtam, mije vérzik, hol ütötte meg magát, csak azt láttam, hogy tiszta vér a szája. Végül egy cumisüveggel sikerült lecsendesíteni, majd le is fektettem, mert nagyon nyűgös volt már. Nagyon kell már neki az a bölcsi, mert egyszerűen nem tud mit kezdeni magával itthon, és az én szórakoztatási tudástáram is kimerült már. Pedig olyan bizalommal és örömmel néz rám minden alkalommal, mikor beülök mellé a járókába, mintha csak azt üzenné a hamiskás mosolyával:

„Tudom, hogy ki fogsz találni valamit jót, igaz?”

A múltkor odaadtam neki a porszívó csövét, na, azzal boldogan eljátszott egy ideig (kiabált bele a csőbe), de aztán az is uncsi lett. Most már stabilabban megáll a két lábán és egész nap menne. Ha engedem szabadon mászkálni, bebújik az asztal és a székek alá - aztán jól bevágja a fejét, mikor fel akar állni. Egyik nap pedig csak azt látom, hogy hopp, eltűnik a puffasztott rizs zacskóstul az asztalról - valaki felnyúlt érte, és megkaparintotta, majd boldogan lakmározni kezdett belőle, mindkét kezében egy rizstallérral.

Csütörtökön aztán kora délután elmentünk beiratkozni az önkormányzat által kijelölt bölcsibe. Kisebb, mint a céges, de aranyosan meg van csinálva és egy kicsike kert is van hozzá, gumitéglával kirakva a játékok körül. Kornélnak épp alvásideje volt, így reménykedtem, hogy az adminisztratív részét átalussza a dolgoknak a babakocsiban. Miután végeztünk a formaságokkal, az igazgatónő bevitt minket a csoportszobába és mindent megmutatott. Bár hivatalosan csak 28-án kezdhetnénk, de elsírtam neki, hogy mennyire nem tudunk haladni a költözéssel, és ezért már hétfő-keddre is bevihetem pár órára a gyereket, hogy a beszoktatás hamarabb elkezdődhessen.

Délután megint összeszedtem a fiúkat, hallgattam szédületes humorbombáikat lefekvésig és játszhattam békebírót az átlagban tízpercenként bekövetkező összeveszésekben. Nem tudom, mondtam-e már, de mindketten óriási hipochonderek. Elég csak egy ici-pici karcolás, egy kis hámlás vagy duzzanat - és már haldokolnak is, aggódva nézik, mikor véreznek el, fájdalmaik mértéke pedig óriási. De ami a legjobb, hogy azt hiszik, minden bajukra a sebtapasz a megoldás. Ennek okán előszeretettel ragasztják tele magukat szuperhősös tapaszokkal, bármi kínjuk is van.

A Nagy talpa nap közben egy kicsit megsérült, de éppen csak egy horzsolás erejéig. Egész úton hazafelé látványosan „fájt” neki, szenvedett, szívta a fogát, majd sírt, mert már menni se bírt, stb. Hazaérve még kezet se mostak, már nekiálltak válogatni a sebtapaszok között, hogy megtalálják, melyik lesz a leginkább megfelelő gyógyító flastrom. Ennek apropóján a Középső is teleragasztgatta a lábát (mondjuk volt mit, mert tele van horzsolásokkal meg ütődésekkel mindkét lábszára), de mivel folyton leszedegeti és újra felrakja a tapaszait, ezért kb. a harmadik alkalomra már nem ragadnak igazán. A Középsőt azonban nem olyan fából faragták, hogy ez megakadályozza bármiben is: fogta magát és vacsora után nekiállt celluxszal visszaerősíteni a már leeső tapaszokat, és így vonult aludni is.

Tíz perccel fektetés után gyanús zajt hallottam a szobájuk felől: odaérve látom ám, hogy nincs az ágyában. Végül a fürdőben fedeztem fel, ahogy a kisszéken egyensúlyozva, hogy felérje a gyógyszeres polcot, újabb tapaszokat vesz ki és ragaszt fel a lábára.

A Középső egyébként új hobbit talált magának. Az elmúlt hetekben rászokott, hogy folyton olyan történeteket mesél, amikről már az elején tudni lehet, hogy nem igazak. A férjemnek a múltkor majdnem beadta, hogy őt az iskolai kirándulás után megharapta egy vipera. És mesél, mesél, hantázik végeláthatatlanul, hogy ő kivel-hol és mit csinált - mintha csak A nagy hal-at hallgatná az ember. Mindenféle történeteket talál ki, melyeknek csúcspontja az, hogy a tanító néni ezt vagy azt mondta/kérte tőle - de ezt mi ne mondjuk vissza neki, mert titok.

A Nagy ezzel párhuzamosan megint rákapott a színezésre, és napok óta jól lefoglalja magát iskola után. Munkásságának ékes bizonyítéka, hogy a hétvégén aztán közölte velem:

„Anya, elfáradt a filctoll”

- vagyis kifogyott, vegyek másikat. Annyira cuki, ahogy magyarul kitalál dolgokat arra, amit mondani akar. A múltkor játék közben például azt mondta a testvérének: „látod, itt az igazi ványolom, enélkül nem vezethetek.” A férjem aznap este negyed egyre ért haza, mivel éjszakába nyúlóan csöveket rakott le a fűtésszerelővel, hogy másnapra kész legyenek és lehessen betonozni. Mondanom se kell, reggel ismét hatkor kelt, hétre ment a kőművesért.

Hétvégén kimentem a gyerekekkel megint a házhoz, megnézni, hogy halad a munka. A gyerekek számára a legizgalmasabb a betonkeverő volt, ezt mindegyik tüzetesen tanulmányozta (Kornél csak a kezemből), aztán a Nagyok elmentek medencézni, én meg fogadtam a burkolót, aki fél egyre jött felmérni a munkát. Meg is állapodtunk, hogy július 3-án jön és leteszi a padlólapot a folyosóra. Ezzel egyidőben egyszercsak ott termett három szomszédunk is, akikkel még csak futólag találkoztunk - úgy gondolták, szombaton egykor a legalkalmasabb beállítani.

Itt még ruhában istápolta a Középső az öccsét

Az állatkert szerintem semmi volt hozzánk képest: a fiúk épp meztelenül rohangáltak a medence és a betonkeverő között horgászbottal a kezükben, a Kicsi üvöltött a babakocsiban, hogy ő is akar, én a munkáskülönítménnyel tárgyaltam, a férjem meg épp betont talicskázott félmeztelenül a házba a khm, erősen hiányos fogsorú kőművesnek, aki szintén félmeztelen volt. Nem is tudom, mit gondolhattak rólunk... A hab a tortán az volt, mikor a burkolók távozása után egyszer csak a kapu elé állt egy kisbusz, amiből előpattant egy alacsony, ámde jó kövér férfi, akit még soha az életben nem láttunk, kihívta a férjemet, majd felajánlotta neki, hogy levágja a sövényünket formára, ha akarjuk - 350 euróért. Csak úgy dőlt belőle a piaszag, úgyhogy az ajánlatát már csak ezért sem fogadtuk el. Miután sikerült a gyerekeket összeterelnem, távoztunk, és az események végét már a férjem mesélte el este, otthon (kivételesen nyolcra hazaért).

Munka közben ugyanis megkérdezte a kőművest, mennyiért vágná le a sövényt nálunk.
- Hááát, elég hosszúúú, meg magas is, eltarthat egy napig, vagy talán tovább is… - latolgatta a fazon - - Hát mondjuk egy százasért.
- Na csak mert most ajánlották, hogy 350-ét levágják - mondta a férjem.
Erre a kőműves:
- Micsoda??? Hát talán napot kapott ez az ember? Megszúrta? Méghogy 350-et ezért... - hatalmasat nevettem, ahogy a férjem előadta a felháborodását, még a könnyem is kicsordult tőle.
- Szeretem, ahogy nevetsz - mondta egyszerűen, minden sallang nélkül, kedvesen, mikor rám nézett.

Apák napja

Vasárnap végre véget ért a hőség, mert dél körül esni kezdett az eső. Ez volt az első nap több mint egy hét óta, mikor a férjem nem ment el reggel hatkor itthonról, úgyhogy miután összeszedtük magunkat, délelőtt elrohantunk még ötösben csempét venni (nem volt elég, úgyhogy máshova is kell majd még menni) aztán meg a házhoz, hogy még a szélvihar előtt összeszedjük, ami eddig a kertben dobálódott, nehogy elfújja. Férj depressziózott, mert „semmi nem fog sikerülni, minden szar” hangulatában volt, úgyhogy hiába volt apák napja, nem kerítettünk neki nagy feneket - de mivel mindkét fiú készült az iskolában, az ajándékokat azért odaadták neki. Ez egy kicsit feldobta - de aztán jó pesszimistához méltóan csak folytatta a busongást.

A Nagy műve

Első nap a bölcsiben

Másnap már megint ingatlanosokat vártunk. Gyűűűlölöm őket - de főleg azt, hogy századszorra kell kisuvickolnom az egész lakást, kigányolni a konyhát, méghozzá úgy, hogy luxuslakás benyomását keltse, majd hallgathatom másfél órán át a szövegüket arról, hogy miért lesz nekem jobb, ha csak őt fogadom fel exluzívan, aztán mondhatunk el minden adatot újra és újra a szemétdíjtól a szigetelésig, hogy leírhassa magának. És azok a szövegek, amiket lenyomnak hozzá! Az egyik szerint a nyári hónapok a legjobb periódus az eladásra - a másik szerint ez holtszezon, az április-májusi jó időszakról pont lecsúsztunk. Sajnos azonban muszáj valamit tennünk, mert a lakáshirdetésünkre nem jelentkeztek igazán, mi viszont szeretnénk már eladni és ettől a gondtól megszabadulni, úgyhogy a férjem leszervezett három vizitet hétfőre.

Szerencsére a Kicsi az első vizitet átaludta, úgy kellett fél kettőkor felébresztettem és megetetnem, hogy elvigyem a bölcsődébe.

Ha azt mondom, hogy élt ott, mint hal a vízben, keveset mondok. Majd kibújt a bőréből, hogy végre történik valami izgalmas! Azonnal elvegyült a gyerekek között, ránk se nézett (az apjával együtt vittük el), míg mi a leendő gondozónőjével beszéltük át a napirendjét, mit eszik, hogyan alszik, elfogadják-e a mosipelust, stb. A férjem aztán el is ment, mert meetingje volt, de én még maradtam kicsit, csak hogy lássam, minden rendben lesz-e vele, nem sír-e, hogy az apja elment. De rám se rántott, elment „csajozni"” egy nála kicsit nagyobb kislánnyal. Engem közben körbevettek a nagyobb gyerekek. Először megetettek játéklevessel a kanalaikkal, (maszkon át érdekes lehetett) aztán ketten az ölembe ültek, egy kislány pedig hozta a játékbabáját, azt öltöztettük fel közösen. Rá kellett jönnöm, hogy alighanem én vagyok a mai nap látványossága. A gondozónők nem szóltak semmit - gondolom örültek, hogy lefoglalom őket egy kicsit és szusszanhatnak kicsit. Mikor már éreztem, hogy kezd sok lenni a jóból, otthagytam az udvartartásomat és megkerestem Kornélt, hogy elbúcsúzzak tőle. Másfél óra múlva mentem vissza érte - majd kicsattant és boldogan fogadott.

Épp a kiskonyhában játszott, mikor elköszöntem tőle

Kedden már két órára hagytam ott - mikor elmentem, még semmi baj nem volt. Délután ötre arra értem oda, hogy irdatlanul üvölt valaki. Ismerős volt a hangszín, úgyhogy nem lepődtem meg, mikor a csoportszobába belépve azt láttam, hogy Kornél az egyik gondozónő karjában üvölt vörös fejjel. Rögtön átvettem tőle, és eltereltem a figyelmét pár felakasztott papírlepkével (pont ott lógtak mellettünk a plafonról) de még így is jó darabig hüppögött, mire sikerült megnyugodnia. Mint elmondták, megint nagyon jól indult az ottléte, nem sírt, mikor elmentem, jókedvű volt és érdekelte a többi gyerek. Az uzsonnát is mind megette jó étvággyal. A mécses csak akkor tört el, mikor a szülők elkezdtek jönni a gyerekekért fél öt tájban és nyílt-csukódott az ajtó - de őt nem engedték ki rajta. Ahogy látta, hogy egyre-másra viszik el a gyerekeket, de érte senki sem jön, talán megijedt és nem értette, hogy hol maradok... Hát, ezt is meg kell szokni, hogy nem mindig érte jönnek majd elsőként. Mikor a babakocsival elindultunk hazafelé, már semmi baja nem volt, itthon is jókedvűen játszott - bár az látszott, hogy nagyon el van fáradva. A héten többet már nem megyünk - de jövő hétfőn már tényleg rendesen belecsapunk a lecsóba.

Shadow

A babanapló előző részeit ide kattintva>>> olvashatod el.


Google News Borsonline
A legfrissebb hírekért kövess minket a Bors Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.