37. hét Borzalmas volt ez a hét. Először a betegség keserítette meg a napjaimat: az a fajta megfázás tört ki rajtam, amikor úgy érzed, hogy szét akar durranni a fejed a takonytól, egyfolytában fújsz-cseppentesz és hozzá köhögsz, a torkodat pedig mintha késsel hasogatnák - egyik éjszaka szó szerint arra ébredtem, hogy mindjárt megfulladok, annyira fáj. Ezzel párhuzamosan jött a gyomorsav. Az első terhességem végén is eléggé szenvedtem tőle és most az utóbbi egy hónapban sem volt szinte olyan éjszaka, hogy lefekvés előtt ne kellett volna bevennem egy savlekötőt, ha aludni akartam. De annyira durván, mint az utóbbi egy hétben, még sosem jött elő. Savlekötő ide vagy oda, kispárnával felpolcolt fej, szoptatóspárna és minden praktika ellenére éjszakánként állandóan arra ébredtem, hogy „hánynom kell” és éhes vagyok egyszerre. Sose voltam híve az éjszakai evésnek, de egyszerűen nem volt jobb ötletem, mivel nyomjam le ezt az ingert. A vicc az volt benne, hogy egyébként az evés se segített: ehettem én bármit, egy-másfél óránként automatikusan ébredtem a hányingerre és szerencsém volt, ha 4-5 órát tudtam ilyen körülmények közt aludni. A Babának se tetszett, hogy folyton felébredek és felülök, mert ő a fekvő pozíciót preferálja már régóta (sőt, most már azt sem), de olyankor a torkomig ért a sav. Ülni eddig se tudtam sokáig, ülve aludni meg pláne nem: most akkor mit csináljak, lebegjek? A visszautunk előtti utolsó éjszakán aztán a hajnali fél kettes ébredésemkor fény gyúlt az agyamban: eszembe jutott, hogy még áprilisban a nőgyógyász egyszer rákérdezett, van-e savam és javasolta, hogy ha lenne, először próbálkozzak a „természetes” megoldásokkal, vagyis igyak egy pohár tejet. Lebattyogtam hát a konyhába az éjszaka közepén, és töltöttem magamnak egy bögrével, apránként meg is ittam, de marhára nem esett jól, úgyhogy utána küldtem még egy zsemlét is. A tejivás áldásos következményeit aztán másnap reggel, az indulás előtti utolsó fél órában tapasztalhattam, amikor is rám tört a hasmenés (és még jó, hogy nem az autópályán, út közben). A férjem és a gyerekek is végig betegek voltak. A Nagy ugatósan köhögött, a Kicsi pedig egy reggel azzal ébresztett:
„Anya, elromlott az orrom!”
És aztán persze nem telt el két nap, ő is rákezdett a köhögésre. De legalább a súlyommal elégedett lehetek: a nagy ereszd-el-a-hajamat nyaralás után lemértem magam és „csak” 74,5 kg-ot nyomok, vagyis a kiinduló súlyhoz képest eddig 15,5 kg-t híztam, a legutóbbi méredzkedés óta pedig kettőt.
Hatvanéves szerelmes levelek és szülinapozás
Na, de ennyit a betegségekről. Az előző naplót ott hagytam abba, hogy felértünk Pestre, ahol millió meg egy, az utazás előtti napokra maradt elintéznivaló szakadt a nyakamba. Legsürgetőbb volt a különböző rendelések és beszerzések leadása, hogy még az indulásunk előtt ideérjenek, aztán anyukám születésnapjára rendelni ennivalót és süteményt. Kis családi ünneplést akart, így megbeszéltük, hogy nem megyünk étterembe, hanem előre rendelünk hidegtálakat és otthon, kényelmesen beszélgetve fogunk szülinapozni.
Aztán jöttek az eddig elmaradt látogatások: kedden átmentünk a másik sógoromhoz és a családjához, ahol nagyon kellemes délutánt töltöttünk együtt - nem mellesleg pedig felszedtük a nekik még korábban kölcsönadott babaruhákat, játékokat is. A másik sógornőmtől a mosipeluskészletet szedtük össze, úgyhogy most már nem is három, de az első hat hónapra mindenünk megvan. Szerdán az egyik legjobb barátnőmet és a kislányát meg a férjét látogattuk meg az én férjemmel kettesben, itt is nagyon kellemes délutánt töltöttünk el. Este aztán anyukám rászorított, hogy nézzek át többtucatnyi fényképet, ami a nagymamámtól került hozzánk, illetve megtalálta a nagyszüleim szerelmes leveleit 1956-57-ből, és egy “téged biztos érdekelni fog, nézd meg” mondattal átadta nekem. Természetes, hogy amint a képekkel végeztem, rávetettem magamat a terjedelmes levélkupacra és este fél 11ig azt olvasgattam. Annyira cukik voltak! Nagyon furcsa volt a kép, ami kirajzolódott róluk a levelezésből - én ugyebár már csak idősebb korukban ismertem őket és addigra nyilván sokat változott a jellemük és az egymással való kapcsolatuk is - ennek fényében különösen furcsa volt visszaolvasni, milyenek voltak húszévesen.
Csütörtökön még egyszer utoljára elmentem a pedikűröshöz, mert most már totál teljesen esélytelen, hogy a lábamon levágjam és pláne kifessem a körmömet…miközben mégiscsak nyár van, szandálos időszak, nem akarok igénytelennek tűnni. A kezelés után még nagy nehezen elmásztam a nem messze lévő bababoltba új cumifejért, tejgyűjtő zacskóért és egy gumis frottírlepedőért a bölcsőbe - ez a három dolog volt, amiből muszáj volt vennem, minden másunk van.
A gyerekek a nagyinál, mi próbálunk rendet teremteni a káoszban
Pénteken délután átvittük a Kicsit az anyósomékhoz. A terv ugyanis a következő: ő most egy hétig náluk marad, hétfőn a Nagy is csatlakozik hozzájuk, anyukámék pedig elindulnak utánunk, hogy (be)segítsenek pár napon át a lakással kapcsolatos teendőkbe, amikkel sehogy se állunk. Mi szombaton reggel indultunk el egy megrakott kocsival, ők hozták utánunk a maradékot hétfőn. Hogy a másik nagyszülők se fáradjanak le teljesen, a Nagy pénteken átmegy az unokatesóihoz két estére - így talán nem szívják le őket teljesen a hét végére.
Mind a szüleim, mind az anyósomék állati jó fejek, hogy felajánlották a segítségüket és hogy bevállalják az utat, csak hogy nekünk segítsenek, nagyon hálás vagyok mindannyiuknak. Ha a szüleim pedig visszatérnek tőlünk, ismét mindketten náluk lesznek: a programban szerepel még balatonozás, dédihez utazás, végül pedig a Nagyra vár még egy egyhetes tábor is (reggel viszik-este hozzák típusú), ami után apukám felügyelete alatt jönnek haza hozzánk, remélhetőleg repülővel. Így all-in-all egy hónapot töltenek távol tőlünk. Tudom, hogy ez soknak tűnik, nekem is az, mert még sosem voltam ennyi ideig távol tőlünk (a maximum eddig három hét volt).
Óriási szerencsém van mind a fiúkkal, mind a nagyszülőkkel, hogy ilyen hosszú időre is ott lehet hagyni őket - egyrészt kicsi koruk óta szokva vannak hozzá, másrészt mindenki tudja, hogy ez most egy kényszer szülte helyzet: a szüléssel, a koronavírus miatt elcsúszott költözéssel nem tudtam jobbat kitalálni, mint hogy otthagyom őket Magyarországon, míg a Baba meg nem születik és míg élhető körülmények közé nem tudnak visszajönni augusztus közepén. Szerencsére a nagyszülők nagyon szeretik őket, és ez viszont is így van, plusz az elmúlt években elfogadták, hogy az év nagy részében nem tudunk találkozni - amikor viszont „otthon” vagyunk, akkor emiatt sokkal töményebben kapják az unokázást, mint mások.
Miután a Kicsit leadtuk, visszamentünk a szüleim házába, ahol a Nagy már izgatottan, ünneplőben várt minket. A húgom már ott volt, az öcsém és a barátnője kicsit később futottak be. Kellemes, családi estét töltöttünk együtt, szép lezárása volt ez a nyaralásnak - és a végén a család minden tagja segített lehordani az irtózatosan sok összegyűlt cuccot is, így seperc alatt sikerült mindent bepakolni a kocsiba.
1480 km betegen, terhesen, autóval
Bár az elmúlt években sokszor megtettük már kocsival a „hazautat” Franciaországba, de 37+5 naposan, betegen utazni 1450 km-t autóval egy egészen más szint volt, mint a korábbiak. A férjem készített nekem egy kis kuckót az anyósülésen, a szoptatóspárnával felszerelkezve pedig ott vészeltem át az utat. Mondanom se kell, hogy az indulástól kezdve folyamatosan esett az eső, így a délelőtt nagy részében ettem, illetve aludtam, behozva az éjszaka a sav miatt kihagyott órákat. Út közben többször is gondoltam a fiúkra, és egyszerre éreztem úgy, hogy gyötör a lelkiismeret-furdalás, mert milyen anya vagyok én, hogy ilyen hosszú ideig egyedül hagyom őket meg azt is, hogy jó most nélkülük egy kicsit csendben, kettesben utazgatva a férjemmel és rögtön utána azt is, hogy már most nagyon hiányoznak, akkor hogy fogom kibírni nélkülük ilyen hosszan???
A Babának nem tetszett a hosszas ülő póz, hiába feküdtem el amennyire csak lehetett, ennélfogva nekem is nagyon kényelmetlen volt az út - igaz, csak úgy 1100 km-nél éreztem azt, hogy most már nagyon kezd elegem lenni - és akkor még hátra volt 380. Az utolsó két és fél óra volt a legkegyetlenebb. Végül éjfél előtt két perccel érkeztünk meg - akkor a férjem rájött, hogy a garázskulcs valahol a csomagok egyikében lapul. Mire kimatatta, leparkoltunk, stb. már semmi erőnk nem maradt a kocsi kipakolására, úgyhogy csak az útitáskát hoztuk fel a fogkefékkel és egy gyors zuhany után mindketten bedőltünk az ágyba.
Másnap sokáig aludtunk - végre senki sincs, aki hajnali hatkor keltene, és ezt most alaposan ki is használjuk, hogy az elmúlt hónapokban felgyűlt alváshátralékunkat ledolgozzuk. Miután nagyjából kialudtuk magunkat, nekiláttunk a káosz felszámolásának - ami továbbra is mission impossible-nek tűnik. Ráadásul irtózatos a hőség, napközben 37 fokokkal - a férjem viccesen azt mondogatja, hogy eljöttünk a trópusokra - így megint nagyon lassan haladunk, főleg én. Folyton lelkiismeret-furdalásom van, hogy a Babának még mindig semmije nincsen készen… a nagyoknál ekkorra már minden haptákban állt, most meg még se a kiságya, se a ruhái, se semmije nincs meg. Pedig legszívesebben már csak ezzel foglalkoznék, még akkor is, ha az eszemmel belátom, hogy ahhoz, hogy kiságyat állítsunk, először egy megfelelő állapotban lévő szoba kéne, amiben a fal le van festve. A babaszoba még sehol sincs, de már ott tartok, hogy csak a mi szobánk legyen meg, az első pár hónapban úgyis magunk mellett altatom majd a kisfiamat. Még jó, hogy eddig minden a terv szerint halad, a szüleim tényleg megérkeztek kedden, és így talán látni egy kis fényt az alagút végén...
Shadow
6. hét: A születésnapomon teszteltem pozitívat
Most, muszáj megnéznem! – gondolom, pedig még nem telt el a három perc, de már nem érdekel, úgyhogy dobogó szívvel veszem a kezembe, és emelem a szemem elé.
Tovább>>>
7. hét: A világ legjobb éttermébe vitt a férjem, én meg majdnem az ételre hánytam
Amikor kihozták a desszertet (gyümölcsrizst kértem friss gyümölcssalátával), azt hittem, hogy mindjárt ráokádok a tányérra.
Tovább>>>
8. hét: Jól rámijesztettek az ultrahangon
Megijesztett a szonográfus, amikor a vizsgálat végén azt mondta: "Látok itt még egy kis sárgatest-aktivitást, van itt egy második petesejt..."
Tovább>>>
9. hét: Miért csak 36-os kismamanadrágot árulnak?
Tapasztalataim alapján a kismamák nagy többsége NEM 34-36-os méret, és főleg nem a terhessége előrehaladtával. Ennek ellenére tényleg egyetlen nagyobb méretet sem találtam.
Tovább>>>
10. hét: Beparáztattak az ultrahangon
„Most már úgy vagyok vele, hogy mindegy, fiú-e vagy lány, csak egészséges legyen!”
Tovább>>>
11. hét: Hívták a szülésznőt, megjelent egy nagydarab férfi
Ami (nekem) eleinte furcsa volt, hogy Franciaországban a szülésznők sokszor férfiak.
Tovább>>>
12. hét: Elütötték a járdán a terhes kismamát
Szánkózás, utcai baleset és orvosi vizsgálatok a 12. héten. A járdán jött belém a rolleres.
Tovább>>>
13. hét: Beszólt a doktornő a súlyom miatt
„Látom, a Madame nem fukarkodott jól tartani magát” - mondta a doktornő, pedig csak három kilót híztam...
Tovább>>>
14. hét: Hiba volt terhesen a másik gyerekemet cipelni
Megfogadtam, hogy többet ilyet nem teszek, mert eléggé ijesztő volt ez az egész.
Tovább>>>
15. hét: Terhes vagy? Hát harmadszorra is elköveted ugyanazt a hibát?
A főnököm egy roppant vicces fickó és az első reakciója ez volt a hírre: „Nahát, az első két alkalomból nem tanultál, harmadszorra is elköveted ugyanazt a hibát?”
Tovább>>>
16. hét: Naná, hogy a nyaralás alatt lett beteg a gyerek!
A repülés és a hotelbe jutás szerencsére már simán zajlott, majd jött a második – nem várt – fordulat: a Nagy éjszaka belázasodott.
Tovább>>>
17. hét: Nem fogadhatsz orvost a szüléshez, de hálapénz sincs
Kórházat lehet választani, és ott ahhoz kerülsz, aki épp ott van. Így aztán rögtön kiküszöbölődik a kell-e hálapénz és fogadjak-e szülésznőt/orvost kérdéskör is.
Tovább>>>
18. hét: Gáz, hogy terhesen nincs kedvem a szexhez?
Még mindig semmi kedvem a dologhoz - az a filmekben látott „a terhes nő majd lekaparja a falat” érzés egyáltalán nincs meg bennem.
Tovább>>>
19. hét: Karantén: nem tudom, hogy fogjuk tudni kibírni
Terhesen, két kisgyerekkel, Franciaországban. Még csak néhány napja tart a karantén, fogalmam nincs, hogy fogjuk kibírni.
Tovább>>>
20. hét: Összezárva a család: azt hittem, állandóan veszekedni fogunk...
Meg is beszéltük a férjemmel egyik este, hogy mindketten azt hittük, rengeteget fogunk veszekedni, ehhez képest meg még az átlagosnál is kevesebb köztünk a vita.
Tovább>>>
21. hét: Nem kell tovább titkolni, hogy terhes vagyok
Fiúk, tudjátok, hogy miért voltunk ma a kórházban? Anyát megvizsgálta a doktor néni, mert egy kicsit nagy a hasa mostanában. Biztos észrevettétek ti is.
Tovább>>>
22. hét: Csendet akarok! Halálra kínoz a migrén!
Amikor érzem, hogy már megint éles fájdalom hasít a fejembe, és kezdődik elölről, legszívesebben üvöltenék.
Tovább>>>
23. hét: Anya, nagyon hiányzik a papa és a nagyi, elegem van a vírusból!
Próbáltuk vigasztalni szegénykémet, és kábé századszorra mondtuk el neki, hogy a vírus miatt most sajnos akkor se tudnánk meglátogatni őket, ha épp otthon lennénk.
Tovább>>>
24. hét: Cicát szült a fiam, és meg is szoptatta
Annyira édes volt, ahogy a kis pólóját felhúzta, és a plüsst a melléhez nyomta, aztán a cica helyett hörpintett egy nagyot, hogy meg lehetett volna zabálni!
Tovább>>>
25. hét: A férjem helyett a szoptatóspárnát ölelem
Esténként a szoptatóspárnát fogom átölelni a férjem helyett, ő legalább nem panaszkodik a melegre - igaz, ez utóbbit a család minden tagja magának akarná.
Tovább>>>
26. hét: Kismama karanténban: 54 nap alatt 6 órát voltam lakáson kívül
Nem lenne rossz, ha feloldanák a kijárási tilalmat... 54. napja, hogy folyamatosan a lakásban ülök és ezalatt az 54 nap alatt nettó hat órát voltam a lakáson kívül.
Tovább>>>
27. hét: 11 kilót híztam, és még van három hónap a terhességből
Még 12-13 hét van hátra, a terheskörlevél szerint pedig innentől minden héten számíthatok hízásra. De akkor mennyi lesz a vége?!
Tovább>>>
28. hét: Két gyerekkel, terhesen költözünk
Most már nincs más hátra, mint nekilátni a költözésnek - amire van még jó két hetünk. Drukkoljatok, hogy addig mindent áthordjunk!
Tovább>>>
29. hét: Veszélyezteti a gyerekét, aki használt gyerekülést vesz?
Csak a marketingszöveg miatt mondják a kereskedők, építve arra, hogy nincs olyan szülő, aki egy elöregedett műanyaggal veszélyeztetné a gyereke életét.
Tovább>>>
30. hét: Két gyerekkel terhesen költözni? Soha többé!
A férjem hulla fáradt volt a sok pakolástól, nekem meg szétment a fejem, annyira fájt. Azt hittem, elsírom magam, ahogy körülnéztem a lakásban - mintha bomba robbant volna.
Tovább>>>
31. hét: Bébiszittert kaptam anyák napjára
A közeli játszótéren sikerült összefutni a leendő, magyar bébiszitterünkkel. kisgyerekgondozó végzettsége van, otthon évekig bölcsis néni volt.
Tovább>>>
32. hét: Nincs időm felkészülni a baba érkezésére
Nem mondom, hogy a hátralévő időben egész nap csak a pocakomat simogatnám a kanapén elterülve, de a mostaninál azért több nyugalmat, csendet és pihenést szeretnék.
Tovább>>>
33. hét: Gyerek az étteremben: a tiéd hogy viselkedik?
Ez a gyerekkel étterembe járni dolog nekem mindig egy óriási mumus, főleg, mióta elmúltak kétévesek, és/vagy ha ketten vannak velünk.
Tovább>>>
34. hét: Úgy nézek ki, mintha dinnyét loptam volna
Ahogy jártam-keltem a városban, egyre több ember jegyezte meg, mekkora nagy. Na ja, nekem mondod?!
Tovább>>>
35. hét: Megvan a baba neve, csak anyukámnak nem tetszik
A név egyébként eddig mindenkinek nagyon tetszik egyetlen embert leszámítva: anyukámat...
Tovább>>>
36. hét: Egy hónappal a szülés előtt már késő epidurált kérni?
A rendszer kint az, hogy külön szerződésben, külön honoráriumért látnak el a kórház altatóorvosai az általuk csak péridurale-nak hívott fájdalomcsillapítóval.
Tovább>>>
