Napról napra mélyült a barátság, és lett egyre kedvesebb az óvodai lét. Eddig én voltam az első anyuka, aki háromkor már ott álldogált, hogy hazavigye a gyerekét, ettől kezdve azonban Izabella anyukájával kellett érkeznem fél ötkor, hogy ők még tudjanak egy picit játszani. Imádtam ezt az állapotot és nagyon büszke voltam a kisfiamra, hogy ilyen picin már ennyire közel engedett valakit magához és viszont, ő is közel tudott kerülni valakihez. Nem mellesleg pedig megoldották a beszoktatás kérdését is.

Az első szülői értekezlet után, ami félévkor volt, kicsit furcsán éreztük magunkat. Családonként volt találkozó az óvó nénivel, és ott elhangzott, hogy valamit kellene tennünk, mert a gyerekek nagyon összezártak. Ez a fene nagy barátság látszólag kirekeszt mindenki mást. Csak együtt hajlandók enni, kezet mosni, együtt járnak mosdóba, még, ha külön is van, a folyosón megvárják egymást - az én szívem itt repesett, mennyire édesek és lojálisak - csak együtt homokoznak, foglalkozásra is csak akkor mennek, ha mindketten akarnak. Kérték, hogy próbáljunk beszélni a fiunkkal, hogy más gyerekekkel is játsszon, ők is így tesznek, természetesen játékos formában, tiltásról szó sincs, csak szerintük mindkettejüknek jobb lenne, ha más barátaik is lennének.

Nem vagyok sem pszichológus, sem viselkedésszakértő, csak anyai érzéseim és megérzéseim vannak, de ebben az óriási egymásra találásban nem találtam semmi kivetnivalót, sem pedig megszüntetendőt. Én is emlékszem még az első ovis barátomra, nevét már nem tudom, mert elment az oviból egy év után, de a közös játékok emléke megmaradt. Kíváncsi voltam, hogy mit gondol egy szakértő ezekről a korai barátságokról. Kovács Erika klinikai szakpszichológus, pszichoterapeutát kérdeztük:

Milyen szerepük, hatásuk van a korai barátságoknak, és hogyan hatnak a gyerekek személyiségfejlődésére?

Kovács Erika: A kérdés megválaszolásához utazzunk vissza egy kicsit az időben: hunyjuk le a szemünket egy pillanatra és idézzük fel óvodás éveinket. Szinte biztos, hogy beugrik néhány meghatározó élmény és személy: egy kedves óvónő, egy büntetés rossz emléke, az óvodástársak arca: a barátoké, akiket türelmetlenül vártunk minden reggel, vagy azoké a társaké, akiktől tartottunk. Visszaemlékezhetünk hangadókra és háttérben maradókra, olyanokra, akiket sok társ vett körül, és olyanra is, akinek nem jutott barát. És beugorhat egy elválaszthatatlan páros képe is, akik mindig mindent együtt csináltak. Mert előfordulhat, hogy egy-egy barátság nagyon szorossá, szinte kizárólagossá válik. Lehet, hogy a páros tagjai jól érzik magukat így, barátságuk jó emlékként marad meg bennük, de az is lehet, hogy az egyik fél átveszi az irányítást a másik felett, aki kiszolgáltatottnak és gyengének érezve magát szorong, ha nincs jelen az erősebb társ, és mindent alárendel neki, amikor jelen van.

Ezzel a képzeletbeli utazással talán már választ is kaptunk a feltett kérdésekre. Óvodásként tapasztaljuk meg az első igazi közösségi élményeket: a kezdeményezés, a kapcsolódás mikéntjét, az együtt játszás örömét, a kirekesztettség szomorúságát, az összeveszéssel és a kibéküléssel járó érzéseket, az öröm és a bánat megoszthatóságát, a rossz érzések feloldhatóságát. Megtanuljuk, hogy nehéz helyzetekben hogyan kérhetünk és kaphatunk segítséget egy olyan felnőttől, aki nem a szülőnk. Megéljük, hogy egyszerre lehetünk nagyon egyformák és nagyon különbözőek. Átéljük, hogy mit jelent barátnak lenni, és milyen nehéz, ha nem találunk társakra. Egy óvodás gyerek számára a barát egyben a játszótárs is, és a játék ebben az életkorban maga a teljesség: öröm és bánat kifejezője, konfliktusok megjelenítője és levezetője, közösségi élmény.

Örüljünk, vagy tartsunk a szoros barátságoktól?

Kovács Erika: Talán az a legfontosabb, hogy többet tudjunk az ilyen barátságok természetéről. Például arról, hogy a pár tagjai hogyan játszanak egymással, van-e irányító fél a kapcsolatukban, és ha van, azt a másik, hogy éli meg. Milyen az önbizalmuk, alárendelődik-e egyik a másiknak? Hogyan viselkednek a csoportban, amikor a másik nincs jelen: képesek másokhoz kapcsolódni, vagy magányosan játszanak? Mit tesznek olyankor, ha egy másik gyerek próbál kapcsolódni hozzájuk? Bevonhatók-e csoportos játékba? Hogyan reagál rájuk a csoport? Ezekről a körülményekről az óvónők tudnak a legtöbbet mesélni, valamint arról is, hogy a kizárólagos játékon kívül látnak-e bármi aggasztót a gyerekek viselkedésében.

Mire kell a szülőknek figyelni?

Kovács Erika: Legfőképpen arra, hogy mit látnak a gyerekeiken otthoni környezetükben. Szívesen mennek óvodába? Beszámolnak a napjukról? Képesek élményeik, örömeik, bánataik megosztására? Mit mesélnek, mesélnek-e a fontos másikról? Miket játszanak és rajzolnak otthon, hogyan játszanak a testvéreikkel? Mit kezdenek az indulataikkal? Ha például meghívják magunkhoz a kis barátot, hogyan játszanak, hogyan kapcsolódnak. Változott-e viselkedésük, étkezési, alvási és szobatisztasági szokásaik?

Tényleg szét kell őket választani?

Kovács Erika: Erre a kérdésre ennyi információ alapján lehetetlen igennel vagy nemmel válaszolni, a leírtak alapján csak feltételezéseink lehetnek. A „szétválasztás” gondolata egyébként is elég drasztikus megoldásnak hat: mostantól nem engedhetik a gyerekeket egymás közelébe? Ha mégis együtt kezdenek játszani, elterelik onnan valamelyiket? Külön csoportban helyezik el őket? Ez nem túl életszerű, de ha jól értem, az óvónők sem ezt tanácsolták. Ami segíthet, az a helyzet, azaz az óvónők aggodalmainak, a szülők érzéseinek és a gyerekek viselkedésének a minél mélyebb megértése, sok-sok beszélgetéssel, megfigyeléssel. Bevonható az óvodapszichológus is, aki a közösségben láthatja a gyerekek játékát, interakcióit, és konzultálhat, visszajelzést adhat a pedagógusoknak és a szülőknek is. A környezet persze játékosan terelgetheti a gyerekeket mások felé, vagy a szülők meghívhatnak más társakat is egy otthoni játékra, de közel sem biztos, hogy ez a ragaszkodás egykönnyen feloldható, és az sem, hogy valójában erre lenne szükség.

További lehetőség a gyerekek csatlakozása egy gyerek pszichodráma csoporthoz (természetesen ki-ki másikhoz), ahol játékos eszközökkel, meséken, saját történeteken keresztül, különböző szerepekbe helyezkedve jeleníthetik meg élményeiket, konfliktusaikat, kapcsolódásaikat, szerepvállalásaikat, ezáltal az óvodai csoportban, a baráti viszonylatban betöltött helyük, szerepük is érthetőbbé válhat. Mélyebb problematika, komolyabb viselkedéses jelek (pl. az egyik gyerek nagyon magába zárkózik, szorongásos jegyeket mutat), vagy a csoportlehetőséggel szembeni elutasítás esetén pedig megoldást jelenthet az egyéni pszichoterápia, szülőkonzultációval kiegészítve.

A mi esetünkben jelen pillanatban az lett a megoldás, hogy megpróbáljuk őket picit terelni a többi gyerek felé is, nem erőszakosan, inkább tudatosan és óvatosan. Például ebédkor bevezették a csoportban, hogy heti váltásban cserélik az asztaltársaságot, így ez a megoldás automatikusan becsempész új embereket is a társaságukba. Én minden nap hazafelé megkérdezem, hogy Izabellán kívül játszott-e mással, és ha igen - mert azért ritkán, de ilyen is van - akkor megpróbálom összeszedni az elmesélése alapján, hogy miért is volt jó, hogy mással is játszott, mit tanulhatott ebből. Azt hiszem, sokkal többet nem is akartam tenni.

Emiatt, vagy csak szimplán az idő múlása tette a dolgát, most már, ha kérdezik, hogy ki a barátja, természetesen Izabella az első válasz. Ha azonban tovább kérdezzük, jönnek még nevek: Alex, Bia, Max…

Anide

ANYA, NEM AKAROK OVIBA MENNI!
Nyugtalan a gyermeked az ovikezdés miatt? Így segíthetsz neki szakértőnk szerint.
Tovább>>>

Baj, ha a gyereknek csak egyetlen barátja van?