Ezúttal kislányunk születésének történetét szeretném megosztani Veletek - kisfiunk világra jöttéről bővebben itt olvashattok. Amikor édesanyává váltam, nem tudtam megmondani, hogy szeretnék-e még egyszer szülni. Aztán ahogy teltek a hónapok, és a kisfiunk egyre nagyobb lett, úgy halványodtak el az első szülésről megmaradt negatív élmények. Nagyjából féléves lehetett, amikor először futott át az agyamon, hogy igen, jó lenne neki egy kistestvér. A férjem mindig is több gyermeket szeretett volna, így részéről nem is volt kérdéses, hogy ha eljön az idő, újból szülők legyünk.
Nem szerettünk volna túl nagy korkülönbséget, de mindenképp várni akartam, míg a nagytesó legalább másfél éves lesz, így mire újból babázni fogunk, már ő is nagyjából megérti, hogy mi zajlik körülötte.
2017 novemberében döntöttünk úgy, hogy szabad utat engedünk a kistesónak - arra azonban nem gondoltam, hogy az első hónapban már siker koronázza a próbálkozásainkat. Pedig így történt - és itt most pár szót ejtenék a második terhességemről. Bár biztosan hihetetlenül hangzik majd, és sokan gondolják majd úgy, hogy nem érezhettem semmit, de én igenis biztos voltam benne, hogy összejött a baba - már napokkal az első próbálkozások után éreztem szurkálást az alhasamban, és bizony émelyegtem is.
December közepén aztán a kezemben tarthattam a pozitív tesztet, de sajnos csak január elején jutottam el vizsgálatra, akkor már 9 hetes voltam - a baba érkezése pedig augusztus közepére volt várható.
Maga a várandósság könnyű volt és problémamentes - ezúttal vérnyomásnaplót vezettem a legelső héttől kezdve. Mindazonáltal azt le kell szögezzem, hogy a terhesség végén a kötelező ctg vizsgálatokon így is minden alkalommal vizeletmintát vettek, és a lelkemre kötötték, hogyha egy kicsit is megugrik a vérnyomásom, azonnal induljak a kórházba (sosem ment 125/80 fölé, csak ott, a vizsgálat idején - fehérköpeny hipertónia ha esetleg valakinek ismerős..)
Amit azonban sosem fogok elfelejteni és megbocsátani, az a 36. héten esedékes streptococcus szűrés nem-elvégzése. Nem volt fogadott orvosom, de nem hinném, hogy ezt a vizsgálatot csak magánúton lehet elvégezni (ez a későbbiekben lesz lényeges).
A 39. héten, egy csütörtöki napon volt az utolsó ctg, bár akkor ezt még nem tudtam. Az éppen ügyeletes nőgyógyász hölgy úgy bocsátott haza, hogy a görbe alapján itt ugyan nincs semmi készülőben, ne is menjek, majd csak egy hét múlva, a betöltött 40. héten.
Annyit még hozzátennék, hogy a nyár azzal telt, hogy a ház felső szintjét alakítottuk át - az utolsó munkálatokkal augusztus 12-én, vasárnap végeztünk, addigra került minden a helyére, képletesen és szó szerint is. Másnap a család apraja-nagyja egy négynapos üdülésre indult - a sofőröm (édesapám), nyilván elutazott.
Mikor már biztos voltam benne, hogy itt valami készülődik, szóltam a férjemnek, hogy aznap már ne menjen be dolgozni, így itthon maradt. A fájások jöttek, nagyjából 10 percenként, tűrhetően - még elsétáltunk a postára és a sarkon lévő boltba, majd miután hazaértünk, hívtam az unokatestvéremet, hogy igazából akció van készülőben. Nagyon rendes volt, megbeszéltük, hogy amint hívom, jön, és indulhatunk a kórházba (megyeszékhely, kb. 35-40 perc autóval).
A kisfiunkkal való maratoni vajúdásból kiindulva nem akartam idő előtt a kórházba menni, de azért felelőtlen sem akartam lenni, így ey órakor útnak indultunk - a férjem, az unokatestvérem és én (a kisfiunkra a nagymama vigyázott).
Nem volt még délután kettő, mire beértünk - a szülészeten egyből fogadtak, és a vizsgálóba is hamar bekerültem, ahol aztán ért a meglepetés - már három ujjnyira nyitva volt a méhszáj, mehettem is egyből a szülőszobára. Erre nem számítottam, de egy kis reménnyel töltött el, hogy talán ezúttal hamarabb a karjaimban tarthatom a kislányunkat, mint anno a kisfiunkat.
Némi logisztika után a férjem is bejöhetett (nem beszéli még teljesen a magyart), addigra már burkot repesztett az orvos - egy fiatal, agilis, abszolút rendes kis fiatal nő. Kaptam oxitocint egy alkalommal, mert a burokrepesztés után kicsit megállt a történet - háááát, azt kell mondjam, ez a szülés sokkal intenzívebb volt, és ha lehet így fogalmazni, fájdalmasabb is - viszont cserébe roppant gyors lefolyású.
Három órakor volt a burokrepesztés, és a kislányunk 16.20 perckor látta meg a napvilágot - sok-sok fekete hajjal és iszonyat hangerővel üdvözölve a szülőszobában lévőket. Boldog voltam, hogy ezúttal a férjem itt lehetett, és hogy relatíve nem voltam elfáradva. A kislányunkkal lehettünk másfél órát, majd őt elvitték mérni és fürdetni, Apa pedig hazamehetett.
Eddig minden valóban szép volt, és jó. A feketeleves másnap jött, amikor is a szokásos vizsgálatok után kiderült (este 11-kor!), hogy a babának gyulladás van a szervezetében, ami miatt azonnal antibiotikus kúrát kell kezdeni - borzasztóan megijedtem, mert senki semmit nem mondott - csak a zárójelentésből tudtam meg hivatalosan, mi is volt a baja. Annyit mondtak, hogy szülés közben a szülőcsatornában fertőződhetett meg - valószínűleg ha nem maradt volna el a szűrés a 36. héten, akkor tudták volna, és időben kaptam volna antibiotikumot. Így azonban nyolc napot voltunk kénytelenek eltölteni a kórházban - számomra ez borzasztóan hosszú volt, és sokat hibáztattam magam - a kislányunkat 12 óránként injekciózták (hála égnek a könyökhajlatában és a bokáján volt a branül, nem pedig a kis fején), minden 72 órában pedig infúziót kapott. Azt hiszem, nem kell tovább ecsetelnem, hogy a látvány és a sok-sok sírás, ami szegény kis babóból jött, mennyire megviselt.
DE! A csecsemős nővéreknek nagyon, nagyon hálás vagyok - hihetetlen szeretettel és odaadással gondoskodtak a kislányunkról, mindegyikük egytől egyig. Tudták a nevét, mindig volt néhány kedves szavuk hozzá és hozzám is. Sőt, egyik este az épp ügyeletes nővér el is vitte magával a kicsit, mert nagyon sírt az injekció után - így tudtam egy picit pihenni (és persze a szobatársak is, akikből sikerült jó néhányat elfogyaszani a bent töltött időszak alatt).
A hazajövetel napja bár nagyon messzinek tűnt, végre eljött - a papírok kiadása után alig vártam, hogy újból itthon lehessek, és megkezdhessük a közös kis életünket. Azóta a kislány már egy igazi csupaszem 7 hónapos nagylány, aki néhány nyűgösebb napot leszámítva egy jó kedélyű, mosolygós kisbaba - ezzel is segítve a mindennapok zökkenőmentes haladását.
Rikkuu
Nem akartam felállni szülés közben
Szülésélmény helyett szüléshorror
Fel akartam adni, meg akartam úszni...
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
