Nagymamám, a stíluskirálynő

Ahogy öregszem, egyre inkább látom a vonásait a tükörben. Unokatestvérem még jobban hasonlít hozzá, ő még a jó lábait is örökölte.

Mi lehetett volna egy 1921-es születésű kassai polgárlány, ha nem egy nagyjából előre elrendelt pályán kellett volna mozognia? Ma talán standupos lenne, Ráskó Esztert biztos örömmel hallgatná. Emlékszem, hogy nagyapám egy kis bonbonosdobozban tartotta a borotvapengéit, nagymamám meg ráírta szép szálkás, jobbra dőlő úrinő-betűkkel: Köhögés ellen.

Hamvasztást kért, szerintem nem bírta volna a koporsós felhajtást. A ravatalon a virágok közt olyan kicsinek tűnt az urna, hogy odasúgtam unokatesómnak: abban a befőttesüvegben van a nagyi. Mindenki azt hitte, a sírástól rázkódik a vállunk. Két idióta tini, a harmadik meg odafentről nézi azóta is a csetléseinket-botlásainkat. Hogy nem tudunk a fenekünkön maradni, hogy nehezen alkuszunk meg, hogy követjük az álmainkat.

Ő megalkudott, mert kellett, mert háború volt, mert jó kérője akadt, egy fess katonatiszt. Az 1944-es fotón tudatlanul néznek szembe a jövővel a kassai dóm kapujában, nagymamámon koszorú és fátyol, nagyapám díszegyenruhában. Aztán kitelepítés, lakosságcsere, hadifogság, csak az jutott nekik is, ami bárki másnak akkoriban, csak a vagonok mentek másik irányba. Nagyapám még hazatérhetett a frontról az első kisfia temetésére, aki túl korán érkezett a világra, talán élt pár percet, talán nem, ki tudja.

Vöröskeresztes levelezőlapok, híradások költözésről, a zongora eladásáról, egy belőtt lakás kibérléséről, rendbehozzuk, mire hazajössz. Abban a lakásban nőttem fel. Néha válasz-levelezőlap, leírás a Kaspi-tenger időjárásáról, mintha csak valami társasutazáson lett volna nagyapám. Hozott is kagylókat, megvannak még most is. Hiába, amiről nem beszélünk, az nincs is, ki tudja, ki olvassa azokat a lapokat. Most szalaggal átkötve pihennek a vitrines szekrény aljában. Talán egyszer elviszem levéltárba, úgyis tudok kívülről belőle sorokat.

Hordozzuk a nagyszüleink, szüleink traumáit, igyekszünk kis adagokat lerakni belőlük családállításon, kineziológusnál, terápiában. Egyszer talán békévé oldja az emlékezés azokat is, a sajátjainkat is, hogy a gyerekeink ne ilyen extra pakkal induljanak neki.

Amikor gyerekkoromban az iskolai ünnepségeken anyák napján a nagymamákat is felköszöntöttük, az összes versike főkötős-kötényes, sütiillatú mamikról szólt. Bele se merek gondolni, hogy tudta az én nagyim visszafojtani a nevetését. Valamennyire tudott főzni, de boldogan szkippelte a feladatot. Mindig mondta, hogy amíg virsli, kenyér és tojás van otthon, addig baj nincs, sőt, vasárnapi ebéd is van. Így anyukám főzte és főzi azóta is a vasárnapi ebédeket, én meg viszem tovább a virsliebédek forradalmi lángját.

Megszerelte a villanykapcsolót, kijavította a főnöke helyesírási hibáit a faliújságon, nem ment el szavazni a Kádár-rendszer alatt, utána meg már csak egyszer tudott.

Lehetett vele ebéd előtt csokit enni, és nem csak egy kockát.

Meg merte mutatni, hogy hogyan kell a tampont használni, aztán inkább betétet vettünk.

Szinkronban fordította a Sat1-ről a Knight Ridert, hogy az öcsém menő lehessen a suliban.

A cigaretta volt a lázadása, csak ő dohányzott a családban, sokáig megvoltak a szipkái is a füstszűrő előtti időkből. A tüdőrák kamaszkoromra emésztette fel. Karácsony napján halt meg, hiszen halottak napján született, valóban stíluskirálynő. Nagyon félt, hiába volt hívő, hiába fogtuk felváltva a kezét. Nem tudom azóta se, hogy mivel nem mert szembenézni, de szerintem sikerült neki.

Az én mennyországom egy kert, ha vele álmodom, a napfényben sétálunk vagy ülünk egy padon. Beszélgetünk, nevetgélünk (röhögcsélünk is), körülbelül egykorúak vagyunk. Ő olyan fiatal mint én, én olyan fiatal, mint ő.

Orsi

Érdekel, mások hogyan emlékeznek nagymamáikra?

Dédnagyanyám az esküvő előtt megszökött a pékfiúval

Nagymama elment, és többé nem jön vissza már

Előttem épült le szellemileg a nagymamám

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?