Négykilós koraszülöttet hoztam a világra

A fiam már majdnem egyéves volt, és nekem éppen ajánlottak egy olyan munkalehetőséget, amivel a következő néhány hónapban csak minimálisat kell foglalkozni, viszont ha a pici elmegy bölcsibe, utána teljes állást jelent. Éppen ezt a lehetőséget fontolgattuk és készültünk a trónörökös első születésnapjára, amikor kiderült, hogy újabb mű készül a beépített öntőformában (bővebb magyarázatért légyszi olvassátok el az előző szültörit).

Szaladtunk az orvoshoz, aki gratulált a babához, akinek erős, határozott szívhangja volt és a maga néhány milliméterével a legszebb emberkezdemény volt a nagyfelbontású ultrahang történetében.

Egyszerre voltunk ijedtek, boldogok, meglepettek és büszkék. A család inkább meglepett volt és ijedt. Elhangzott néhány „nemvagytoknormálisak” és „felelőtlenség” is a környékünkön, de nem törődtünk velük. A nagylány örült, a fiam még fel sem fogott semmit.

A kiskezemen kiszámoltam, hogy 21 hónap lesz köztük és ekkor esett le a kétfilléres, hogy most itthon kell majd lennem egy kicsivel meg egy picivel. És valószínűleg bele fogok gebedni. Ez a félelem végigkísérte a terhességet, nagyon aggódtam, hogy hogyan fogok megbirkózni a helyzettel. Azzal nyugtattam magam, hogy megoldom majd, jó a környék, majd sokat sétálunk, stb. Persze később a valóság köszönőviszonyban sem állt az elképzeléseimmel, de az egy másik történet lenne.

Szóval: készülődtünk a babára, most már némileg több rutinnal, mint eddig. A terhességgel semmi gond nem volt, bár szednem kellett izomlazítót, mert a külső méhszáj egy kicsit nyitva volt. Egyébként fantasztikus volt a nyár, Anyunál voltunk Balatonon. Nem mindig volt könnyű a két gyerekkel meg a növekvő pocakkal a partra menni, de nyár végére jó kis rutinom lett benne. Nagyon élveztem, különösen szép időszakként maradt meg bennem. Szeptemberben a nagylány iskolás lett, úgyhogy ezzel voltunk elfoglalva.

Valamikor menet közben elugrottunk egy 4D-s ultrahangra, ahol eltéveszthetetlenül kiderült, hogy a legújabb fejlesztésünk lány típusú. Ennek megfelelően varrtam az újabb baldachint, ágyneműt. És most kitomboltam magam babaruha-ügyben: habos-babos, rózsaszín, csillámos csodákat vásároltam, mondván mikor, ha nem most.

December végére voltam kiírva, meg is szerveztük, hogy hogyan lesznek az Ünnepek, ha közben szülök. December 8-án hétfőn (!) vizsgálatra voltam hivatalos a dokihoz, aki mindent rendben talált, megdicsért, hogy milyen jól bírom a véghajrát, lelkemre kötötte, hogy most már ne emelgessem a fiamat és ne süssek-főzzek órákig. Rákövetkező szerdára adott időpontot, mire viccesen említettem, hogy én eddig kedden szültem, érdekes lenne, ha ez holnap is így lenne. Morgott, hogy az még korai (nem volt betöltve a 37. hét) és érti, hogy én már szívesen találkoznék személyesen is a babával, de neki holnap spec. garázskaput jönnek szerelni, úgyhogy inkább ne.

Másnap reggel – kedden – szép, kitartó, mérhető, szabályos és rendszeres fájásokra ébredtem, úgy fél 6 tájban. Mondtam a Zembernek, hogy inkább ne menjen dolgozni. Elmagyarázta, hogy ma nem szülhetek, hiszen 1. még korai, 2. a doki sem ér rá. Én két határozott fájás közben értésére adtam keresetlen egyszerűséggel, hogy sem engem, sem a születendő lányát nem érdekli ez az egész, irány a kórház, az a biztos. A 3. gyereket ugyebár észrevétlen szüljük meg, futtunkban. Szóval még azon is aggódtam, hogy beérünk-e a kórházba időben.

Nagylányt azért még elvittük a suliba, szóltam az ofőnek, hogy szülni megyek, ma más jön a gyerekért. Akkora lett a szeme, mint a levesestányér, de mire kettőt szólhatott volna, már ott sem voltunk. 9 körül értünk be a Péterfy-be, ahol gyorsan sorra kerültem (3. gyerek? fájások? jesszus, azonnal nézzen rá valaki!). Megállapították, hogy vannak rendszeres fájások, de ez még nem szülés. Viszont szerintük 24 órán belül meglesz a baba. Sétálgassak. Hát, gondoltam magamban, ez nem igaz: nekem a szülés egy maratonnyi sétával kell, hogy kezdődjön mindig? Untam már a kórházi folyosókon grasszálást és hiába volt a Péterfy padlója más mintájú, így sem vonzott a dolog. Így – külön engedéllyel – elhagytuk a kórházat és a Keletinél lévő gyorsétteremben kb. halálra zabáltam magam. Ha jól emlékszem, két menüt ettem meg. Szerintem ma belehalnék a mennyiségbe.

Vissza a kórházba, ahol kora délután elkezdtük a szülés-előkészítő procedúrát: öreg barátommal, a beöntéssel kezdtünk. Ez életem egyik legviccesebb szituja volt: aznap ott volt a szülészeten egy gyakornok lány. A beleegyezésemmel részt vett az előkészítésben: borotvált, ctg-re kötött, stb. A beöntést is ő csinálta, de szegény nagyon rutintalan volt (valszeg én több beöntést csináltam végig, mint ő), és sokáig pepecselt a csövekkel, meg a vízzel. Én meg ott feküdtem kiterítve, várva a végzetet. Egyszer csak felharsan egy határozott hang: „Akárkicsodácska, kész a beöntés a kettesnek?” „Még nem” – hangzik az elhaló válasz és némi kapkodás figyelhető meg. „Hát akkor igyekezz, mert elhűl a víz, anyukának meg megfázik a bele!” – mindezt ordítva.

Jót kuncogtam a dolgon, közben valaki behívta a dokimat, aki csoda boldog volt, hogy legalább a garázskapuját megszerelték délelőtt, így pont ráér egy szülésre. Azért nem aggódtam, mert megbeszéltük, hogy kapok gerinces érzéstelenítést, így egy cseppet sem foglalkoztam a dologgal, úgy voltam vele, hogy majd felfekszem a szülőágyra, kicsit beszélgetünk, aztán majd érzek némi halvány nyomási ingert, és mire háromig számolok, már foghatom is a kislányomat.

Majdnem így is történt, azzal a kis különbséggel, hogy az érzéstelenítő valamiért egy kb. 4 cm széles sávban a hasam alsó részén egyáltalán nem hatott. Úgyhogy a kéjutazás helyett egy faramuci és fájdalmas helyzetben találtam magam. Nem úgy és nem ott fájt, ahol megszoktam az előző két szülés alatt, viszont abban a 4 cm-ben mintha tüzes kampókkal hasogattak volna. Úgyhogy elég sokat óbégattam, fájdalmamban és sértettségemben (nem ezt ígérték…).

Szóval nem volt őszinte a mosolyom, ráadásul most a kitolás is lassabban ment, plusz a szülésznő is erőszakoskodott, hogy figyeljek rá, és lassítsak, ha nem akarok gátmetszést. Valahogy sikerült koncentrálnom a dologra, de arra nem emlékszem, hogy hányadik nyomásra született meg a lányom. Azt tudom, hogy nem felsírt, hanem felvisított, mint egy kis malac.

Mire megtörölgették és ellátták, addigra már jól hatott nálam az érzéstelenítő és a doki meg a szülésznő vígan hímezgettek valamit ott belül, de ebből én semmit sem éreztem. Viszont majdnem lefordultam az ágyról, mikor behozták a babát, és közölték, hogy 57 cm és 4000 gramm. Ráadásul hivatalosan koraszülött, mert a 37. hétben voltunk. Szóval lett egy süldő méretű koraszülöttem, aki addigra megbékélt a dolgokkal és nyugodtan pislogott a büszke apa karjában.

Rutinos szülészet-járóként egy kétágyas kórtermet kértünk, szerencsére az egyik alapítványi fizetős szoba pont szabad volt. Berendezkedtem a háromnapos együttlétre. Amiből persze nem lett semmi – szokás szerint – mert a babának besűrűsödött a vére, amit 9 napon keresztül hígítottak vissza a koraszülött intenzíven. Ahol grátisz még súlyosan be is sárgult. Úgyhogy a kétágyas kórteremben azzal múlattam az időt, hogy a szobatárs ikreit nézegettem, olvastam, és amikor csörgött a mobil, hogy mehetek szoptatni, akkor szaladtam. Az intenzív osztályon első nap jelezték, hogy vigyek be saját ruhát, mert ők nincsenek felkészülve 62-es méretre.

Végül minden rendben lett, karácsony előtt néhány nappal haza is mehettünk. Valóban nem volt könnyű a két picivel, de azért valahogy túléltem. Bár néhány hónap elég homályos. Mindenki nagyon büszke volt ránk a családból, hogy milyen szépek vagyunk így öten. Senki sem sejtette, hogy erre azért még egy ÁFÁ-nyi létszámot simán rádobunk.

A lyány azóta már 8 éves elmúlt, szőke, kékszemű, és valami elképesztő önbizalma van. Úgy él, ahogy született: sietve, visítva, utat törve, elégedetten, gyönyörűen…

Zsé

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?