Kétéves korában, amikor már rutinos bölcsődés volt, felmerült bennem is és a gondozónőben is, hogy ideje lenne egy próbát tenni a bilin. Kisfiam ennyi idősen már igen választékosan tudott kommunikálni, és nem is tartotta magában a véleményét, legyen az bármilyen téma. Bátran közölte, ha valami tetszik, nem tetszik. Nos, főként azt, ha valami nem tetszett neki.

Első próbálkozásunk arra terjed ki, hogy megbeszéljük, mi zajlik a pelusban. Látható volt, ha pisilt, ő is tudta mi az, mondta is, ha kellett, ha nem. A kakilások meg főleg észrevehetőek voltak, tekintve, hogy ezt igen ritkán, heti két alkalommal végezte. Akkoriban még nem is sejtettük, hogy ebből adódhatnak problémák. Pisi alkalmával örvendeztünk, kaki alkalmával először sírtunk, majd utána örvendeztünk. Megpróbáltuk megértetni vele, hogy mit csinálnak a felnőttek, ami számára tök világos volt, amikor csak tehette, mindkettőnket elkísért a vécére, kérdezett is bátran, mi zajlik ott, mi meg szépen el is meséltük neki. Tehát nem volt ismeretlen tevékenység előtte a vécézés, mégis, amikor arra került sor, hogy ő üljön rá, heves tiltakozásban tört ki.

Rendben, eltettük a témát egy időre. Aztán ahogy haladtunk előre az időben, közeledett a 2 és fél éves kora, ismét elővettük a pelus elhagyásának témáját, és szerettük volna önállósodásra buzdítani a gyerkőcöt, hogy csinálja úgy, mint én. Vagy mint Apa, Papa, gondozó néni, szomszéd ügyes kislány. Eredmény? Ugyanaz a heves tiltakozás. Ezzel párhuzamosan a bölcsődében is próbálkoztak a gondozónők, nyilván ekkor mi nem voltunk jelen, nem tudhatjuk, mi történt. Elmondásuk szerint szívesen ráült a vécére, és úgy tett, mint aki pisil, ám ez sosem történt meg valójában, csak és kizárólag a pelusba végezte a dolgát.

Egy ponton túl az otthoni, heves tiltakozás átfordult valami sokkal kellemetlenebb viselkedésbe. Szomorúan vettük tudomásul, hogy a pelenka elhagyásától fényévekre állunk, mivel egyre ritkábban kezdett el a pelusba kakilni. Nemhogy azon kívül, abba SE! Amikor már hetente sem volt hajlandó elengedni a csomagját és egész nap sírt, zokogott, hogy fáj a popsija, nagyon megijedtünk. Ekkor fordultunk gyermekpszichológushoz, akivel három találkozás után megfejtettük, hogy a gyermeknek „semmi baja” nincs, ez csupán az ő akaratának az egyik kifejeződése. Uralni akarja a testét, mint ahogyan azt próbálgatta is ebben az időszakában az egész világgal. Szembe akart menni a törvényekkel. Sajnos az ezt követő találkozások a pszichológusnővel már nem voltak eredményesek, mert a fiam közölte a doktornővel, hogy ronda, és hogy nem akar hozzá menni, akkor sem, ha kekszet kap. A peluselhagyási helyzet ekkor úgy nézett ki, hogy ügyesen pisilt a pelusba, de kakilni egyáltalán, soha, semmilyen körülmények között nem volt hajlandó.

Szülőként mi nagyon megszenvedtük a kakilós napokat, amik úgy néztek ki, hogy bármilyen hashajtó étel és segédeszköz beadása után is csak a harmadik napon láttuk rajta, hogy néha szorongatja a záróizmait, de erre is kifejlesztett egy pózt, amivel ügyesen vissza tudta tartani még további három napig. Attól függően, hogy mennyi ételt fogyasztott, jelentkeztek a 6-7. napon a nagyon komoly székelési ingerből fakadó „tánclépések”. Ezt mi elneveztük kakatáncnak. Ezen a napon minden felnőtt, aki a közelében volt, végignézte a szívszaggató élményt, ahogy vergődik, kínlódik, mert nem akar kakilni, és együtt szenvedett a kisfiammal. Leginkább én. Annyi eredménytelen megbeszélés, rimánkodás, trükközés, néha erélyesebb parancsolgatás után úgy éreztem magam, mint Don Quijote. Csak én kőkomoly kudarcélménnyel lettem gazdagabb.

Itt jegyezném meg, hogy ezt a helyzetet talán mi, szülők mélyítettük el azzal, hogy sokat beszéltünk egyrészt a kakilás jelentőségéről, míg az egy természetes folyamat, másrészt rendszeresen hashajtó ételekkel kínáltuk, amitől persze napi szinten hascsikarása volt.

Próbálkoztunk hashajtóval is orvosi javaslatra, tömény narancslével, ételkombinációkkal, szilvalekvárral, kifárasztós mozgással, eredmény semmi. Csak abban bíztunk, hogy majd ha haladunk előre az időben értelmileg egyszer csak megérik rá, és felfogja, hogy mit művel saját magával, és hogy el kell engednie ezt a görcsös ragaszkodást. Így azt csináltuk, hogy nem beszéltünk erről. Soha, egyetlen szót sem.

Természetesen borzasztó volt továbbra is a helyzet, minden napunk reménykedéssel indult, de csak hetente egyszer sikerült lelkileg megkönnyebbülnünk, amikor – olykor félnapos táncolás után – volt képes megválni a szörnyű és leírhatatlan méretű végterméktől. Minden székelés alkalmával vérzett a kijárat, és minden ilyen alkalom után sírva hívtam a gyerekorvost, vagy a védőnőt. A védőnő segített minket a leginkább lelkileg, neki szerencsére igen nagy tapasztalata volt a témában, mindkét saját fiával ugyanezen ment keresztül és biztatott minket, hogy ez egyszer csak magától meg fog szűnni. Ezt minden alkalommal kétkedve fogadtuk, de valami mégis csak reményt adott nekünk.

Pár hónappal a harmadik szülinapja előtt nyáron előfordult olyan kakilós nap, amikor nem őrjöngött és sírt, ha rátört az inger. Ezeken a napokon (még mindig heti egy alkalomnál tartunk) csak szimplán közölte, hogy kakilni fog, és mivel nyár volt, sokat volt pucéron, kérte a pelenkát, amibe szépen belepakolta a cuccot. Végre elmozdultunk a holtpontról.

Aztán elmentünk nyaralni, és találkoztunk a nagyon kedves barátainkkal, akiknek van két kisgyermekük. A barát apuka egy igazi gyerekmágnes, varázsló, ősapa, akire csak felnézni lehet gyerekként, mondanom sem kell, hogy a fiam is rajong érte. Ekkor már csak két hónap választott el minket a harmadik szülinaptól és bizony már az óvodát is tervezgettük, ahol előírás volt a felvételhez a szobatisztaság. Miután megérkeztünk, a fiam és a barátunk eltűntek kb. 20 percre, amikor is történt valami, ami a mai napig titok. Az viszont bizonyos, hogy a fiam ekkor levette magáról a pelenkát, kért egy kisgatyát, és közölte, hogy ő nagyfiú, nemsokára óvodás lesz és ő a vécébe pisil ezentúl.

Nem kis megrökönyödést váltott ki ezzel a fiam, viszont ettől a ponttól csak a barátunkkal volt hajlandó vécére menni és sértésnek vette a pelus puszta látványát is. Majd a barátainktól elutaztunk a Balatonra, és ott is vécébe pisilt az én ügyes, édes kisfiam. Alig hittük. Annyi hajcihő után végre megtörtént! Nem kerítettünk ennek nagy feneket, nem szerettünk volna úgy járni, mint a kakilással. Minden alkalommal jelezte, hogy megy a vécébe, oda ne menjünk, ő intézi a dolgát.

Balesetmentesek voltak a nappalok. Ekkor még éjszakára kapott pelenkát, de mivel hónapok óta száraz pelenkával ébredt, megbeszéltem vele, hogy csak pizsiben fog ezentúl aludni, és reggel legyen kedves emlékezni arra, hogy vécébe pisilünk. Ennek pontosan hat hónapja. Egy darab balesetünk volt, amikor kicsit náthás volt. A kakilással még voltak gondok a pelus elhagyását követően. Nem szorongatta már olyan kényszeresen a kakit, de nem mert a vécébe üríteni. Egyszer elmentünk egy nagy játszótérre, ahol a viháncolástól rátört az inger, és elkezdett sírni, hogy menjünk haza, neki pelus kell. Ott, akkor éreztem, hogy ez lesz életem lehetősége arra, hogy meggyőzzem, nem veszélyes máshol kakilni, mert ott leszek vele. Nagyon sírt, de nyugtattam, hogy minden rendben lesz az idegen vécén is, kapaszkodjon a nyakamba és nyugodtan engedje el magát. És megtört a jég! Büszkén mesélte otthon az apjának, hogy hol és mit csinált. Ezután otthon, békés körülmények között ültettük rá a vécére kakilni. Azóta is minden rendben, 2-3 naponta kakil magától. Mert így működik, és mert így akarja.

Sajnos mi nem értünk el átütő sikereket a jutalmazással, mint minden más esetben, most is az hozott áttörést, hogy felfogta az eszével, hogy mi miért történik.

Zs.

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?

Se vécébe, se pelenkába nem akart kakilni a kisfiam