Csak akarni kell, és ki lehet törni a nyomorból?

Ez a kislány nagyjából hatodikos koráig élte a hozzá hasonló kislányok mindennapjait. Egy átlagos kőbányai általános iskolába járt, nagyjából hozzá hasonló osztálytársakkal. Hatodiktól azonban valami kezdett megváltozni. A kislány tanárai észrevették, hogy ez a kislány kiemelkedik a társai közül. Felkarolták, támogatták, különórákat tartottak neki. Ezeket a kiváltságokat persze nem adták ingyen, nyolcadikra a lány osztályának a 90 százaléka ellene fordult. Ő volt a stréber, a tanárok kedvence, pedig az igazsághoz hozzátartozik, hogy a kislány soha nem kérte a figyelmet, nem akart kitűnni. Egyszerűen csak gyorsan fogott az agya. A tanári kar a nyolcadikos felvételinél csupa neves, erős gimnáziumot ajánlgatott a lánynak és szülőknek, de a kislány végül első helyre egy elég erős kőbányai gimnáziumot írt, ahova sikeresen be is jutott. A lány osztályfőnöke örült ennek, bár hozzátette azt is, hogy érdemesebb lett volna egy még erősebb helyet beírni első választásnak, mert szerinte ez a lány ott is megállta volna a helyét.

Elkezdődött a gimnázium, és milyen szerencse, hogy a lány nem jelölt meg erősebb helyet! Itt már nem számított csodabogárnak, mert jól tanult, mégsem találta a helyét. Ezek a fiatalok annyira mások voltak, mint akikhez ő szokott! Minden osztálytársa értelmiségi szülők gyereke volt, akik egész más körülmények között éltek, mint ő. Amíg az általános iskolában az osztálytársai lenézték azokat, akik nem a kínai piacról öltözködtek, addig a gimnáziumban már senki nem öltözködött onnan. Márkás ruhák, mindenkinél mobiltelefon (ekkor lettek egyre elterjedtebbek a mobilok), külföldi élménybeszámolók. Nem is illeszkedett be az osztályába. Lett egy barátnője, és néhány másik lány, akivel azért jóban volt, de mégis kivetette a közösség magából. Az általánosban nem szerették, mert jobbnak tartották őt, a gimiben nem szerették, mert a lány jobbnak gondolta a többieket magánál. Szégyellte, hogy amíg az osztálytársai magántanárhoz járnak, jogsit szereznek, addig ő ha nem értett valamit, az egyetlen lehetősége az volt, hogy addig ült otthon a könyvei felett, amíg rá nem jött a miértekre. Ha jogsit akart, el kellett mennie diákmunkákra, hogy megkeresse a rávalót, mert a szüleinek nem volt pénze magántanárra, különórákra vagy tanfolyamokra.

A kislánynak volt egy álma. Egyetemre akart járni és pszichológiát akart tanulni. Sajnos oda a felvételije nem sikerült, de felvették a tanítóképzőre. Majd a főiskolát másfél év után otthagyta és elment dolgozni. Azért még csinált egy emelt szintű érettségit, de a pszichológiát eltette a „meg nem valósítható álmok” dobozába. A munkahelyén megismerkedett egy hasonló háttérrel rendelkező fiúval (szakmunkás szülők, gimnázium, félbehagyott mérnök diploma), akibe beleszeretett, összeházasodtak és gyermekük született. A GYED évei alatt a lánynak ismét eszébe jutott a régi álom. 28 évesen ismét felvételizett és sikerült!

Igen, magamról írtam ezt a történetet. Én vagyok a lány, aki nem találja a helyét. A tanulmányaimnak a felén már túl vagyok, és ismét fojtogat ugyanaz az érzés, ami az egész életemet végigkísérte. A nem vagyok idevaló, nem vagyok elég jó érzése. Most azért, mert magamon kívül csak egy csoporttársam van, aki nem a másoddiplomáját csinálja, amitől folyton kevesebbnek érzem magam. Újból azt érzem, hogy ezek az emberek teljesen más háttérrel rendelkeznek, mint én, amiben ők otthonosan mozognak, az nekem ismeretlen és idegen. A környezet, ahonnan jövök, nem tud mit kezdeni velem, mert más vagyok, mint ők. A szüleim mindig szerettek és támogattak a maguk módján (Anyának nagy álma volt, hogy diplomás lánya legyen, nagyon csalódott volt, amikor otthagytam a tanítóképzőt), de ha szóba kerültem én voltam a furcsa, a stréber, a zseni. És nem, soha nem éreztem bóknak ezeket a jelzőket. Az egyetemen vagy a gimiben ugyancsak nem tudtak mit kezdeni velem (ill. nem tudtunk mit kezdeni egymással), mert az én hétköznapjaimat más dolgok határozták meg, mint az övékét.

Van egy lányom. Nem tudom, ő mennyire lesz csodabogár, de támogatni akarom, akármerre is húz majd a szíve. Szeretném, ha büszke lenne az anyjára, mert nem félt felnőtt fejjel belevágni az álmaiba, és ő már tanulna az én hibámból, de féltem is. Ha valaki járt hasonló cipőben kérem, ne tartsa magában, és adjon tanácsot, hogyan lehetne ebből a körből kikerülni. Mert szeretném megtalálni a magam helyét, és végre jól érezni magam mindenhogy és mindenhol!

Ui.: Sokszor eszembe jut a sok „okos”, akik szerint csak akarni kell, és ki lehet törni a nyomorból. Ja, én és a férjem nem a nyomorból jövünk, csak a „munkásosztályból”, és nehéz. Nagyon-nagyon nehéz.

BKO

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?