Öregerdő közepén, a legmohosabb lábú, recsegő derekú fa törzsén egy nagy lépéssel túl, de a legsötétebb erdőmélyi feketeségen egy gyertyagyújtásnyival innen, élt egy bánatos királyfi.
Hogy egy királyfinak palotában volna a helye? A királyfi is valahogy így gondolta! Mégsem akart már sem továbbmenni, sem visszafordulni. Naphosszat heverészett a kunyhójában, és azon törte a fejét, mitévő legyen.
Nagy volt aznap a felfordulás. De nem ám azért, mert a királyfi épp azon a napon indult szerencsét próbálni! Felséges édesanyja mással sem volt elfoglalva, mint hogy a királyfi kishúgának rózsás orcáját kémlelte: uram, teremtőm, csak nem rózsahimlő készül kitörni ezen a lányon?! Az aggodalom majd’ eszét vette. S nemhogy hamuban sült pogácsát, de még egy szalvétába bugyolált szendvicset sem nyomott a nagy útra készülő fia markába. Királyi atyja meg? Mint mindig, akkor is a könyveit bújta. Amikor elérkezett a búcsú pillanata, a könyvtárszobából került elő, s mint aki épp az imént olvasta, csak összefüggéstelen szavakat adott útravalóul:
– Virágcsokor… keszkenő… menyasszony!
– Na de… merre menjek? – kérdezte meghökkenve a királyfi.
– Merre, merre? – dörmögte a király a bajsza alatt. Azzal levette felséges lábbelijét, amely történetesen egy felséges lába által kényelmesre kitaposott királyi mamusz volt, megpörgette, s amerre a királyi mamusz felséges lyukadása mutatott, arra bökött a király is.
A királyfi pedig mi mást tehetett volna? Elindult szerencsét próbálni, bár maga sem hitte, hogy szerencsével jár majd.
A királyi mamusz hegyen és völgyön, árkon és bokron túlra, az Öregerdő felé mutatott. Öreg volt ez az erdő, sokat látott már. Sűrűnek sűrű volt. És bizony sötét is.
– A hegyen a nap megsütött, a völgyben megfútt a szél. Árokban nem alhatom. S még ha a bokrok bogyóval kínálnának, jóllaknék, de hogy tüskés karjukkal ölelgessenek, köszönöm, abból többet nem kérek! Végtére is: sokkal rosszabb már a fák között sem lehet – bátorította magát a királyfi, azzal belépett az Öregerdőbe.
Álmában sem gondolta volna, hogy az erdő kellős közepén egy házikót talál. Márpedig így történt. S mintha a kidőlt-bedőlt oldalú kalyiba éppen csak rá várt volna: tárva-nyitva állt az ajtaja. Odabent pedig, láss csodát, mintha valaki a királyfi kedvét leste volna, az almáriumban édes bogyókból készült lekvárok csalogatták. Az üvegeken cikornyás feliratok hirdették, hogy: áfonya, csipkebogyó, málna…
– No, én ezt a csipkebogyót megkóstolom – mondta a királyfi, és már nyúlt is az egyik üveg felé. Ám ekkor tekintete megakadt egy csorba szegélyű csupron. A csupor zöld máza csak úgy fénylett, és egyetlen B betű díszítette a hasát.
– B? Netalán baracklekvár? – gondolta a királyfi, azzal belekóstolt. Hm, micsoda íze volt annak a lekvárnak! Egyszerre volt édes, mintha tizenhat nyár összes napsütése csorgatta volna mézét a csuporba, és közben fanyar is, mintha minden szem gyümölcse óriás levelek hűvösében érett volna. Hát, amint az a falatnyi lekvár lecsúszott a királyfi torkán, mintha nyári eső készült volna: facsarodott egyet a szíve, felhőket érzett összegyűlni… és bizony kitört belőle a sírás.
Azóta gondolja úgy a királyfi, hogy kár volt neki azt a csuprot még csak megpillantania is, nemhogy belekóstolni. Hiszen mi más lett volna az a nagy hasú, mint a Bánat csupra!
Kunyhómélyi magányában erre a csuporra gondolt akkor is, amikor szokása szerint az ágyban heverészett, és különös zajra lett figyelmes.
– Ki kapirgál, mi kapirgál itt, ahol a madár sem jár? – kérdezte a királyfi, és kikecmergett az ágyból. Odalopódzott az ajtóhoz. Lenyomta a kilincset… és abban a szempillantásban egy macska surrant be a kunyhóba! Egy fekete bundájú, bűbájos kis jószág.
– Már megbocsáss – kezdte köszönés helyett –, de mégis hányszor kell hozzád bekopogni, hogy egyszer beengedj?
A királyfi a döbbenettől szóhoz sem jutott.
Állt mozdulatlanul, keze a kilincsen, a macska pedig már hopp, fenn is volt az ágyon.
– Sicc, ne! Nem, én nem bocsátok! Sem be, sem meg. Sicc! – tért magához a királyfi.
– Miért kell úgy kiabálni? – kérdezte a macska meghökkentő nyugalommal, a királyfit pillantásra sem méltatva. Arra összpontosított erősen, hogy kiválassza a takaró legtökéletesebb ráncát, amelyikbe majd belegömbölyödik.
– Hogyne kiabálnék?! – indult el felé a királyfi. – Berontasz a házamba, befekszel az ágyamba, és még jó modorból is kioktatsz? Sicc, ha mondom, ebugatta! Nekem te itt nem lustálkodol!
– Hah! – kacagott fel a macska. – Neked itt csak te lustálkodol, ugye, világ lustája királyfi? Értem – váltott hangot. – Árva vagyok, nincs hová mennem, de nem maradok itt a nyakadon egy percig sem. Már sötétedik is. Megyek!
A királyfi megszeppent.
– Jól van, no. Végül is itt maradhatsz éjszakára. Majd kibélelünk egy kosarat.
– Kosarat? Hát minek nézel te engem? – kezdett ismét harciasabbá válni a macska. Aztán így folytatta: – Majd meglátjuk, hová fekszem, de nem gondolod, hogy előbb alaposan ki kellene takarítani? Egy kosárnyi tiszta hely sincs itt.
– Takarítani? – kérdezett vissza a meghökkent királyfi. – Neked aztán különös ötleteid vannak. Hát nem te mondtad épp az imént, hogy már sötétedik? Éjnek idején akarsz munkához látni?
– Ami a sötétedést illeti, túloztam. Ám hogy a világ lustája vagy, az biztos!
– Nem.
– De igen.
– De nem!
– Na, hol egy seprű? – unta meg a macska, azzal leszökkent az ágyról, és puha talpacskáin magabiztosan az almárium felé vette az irányt.
Az almárium mellett egy cirokseprű állt. Vagyis inkább pihent. Rég nem vette a kezébe senki:
pókháló borította, vastagon.
A macska csak somolygott a bajsza alatt, nem szólt egy szót sem.
A királyfi azonban nem bírt lakatot tenni a szájára, és hirtelen megkérdezte:
– Mondd csak, nem vagy te véletlenül boszorkány?
Ezúttal a macskán volt a sor, hogy megdöbbenjen.
– Hogy jut eszedbe ilyet kérdezni?
– Mindenki tudja, hogy ebben az erdőben élt egy boszorkány. És a boszorkányok seprűnyélen lovagolnak. És te tudtad, hogy hol a seprű, anélkül, hogy megmondtam volna. És…
– És?
– És hát nem is bánnám, ha összefutnék azzal a híres boszorkánnyal!
– Miért?
– Azért… mert azt hiszem, engem is elvarázsolt.
– Nem úgy nézel ki!
– Mert nem úgy varázsolt el!
– Hogy nem úgy?
– Nem kívülről, na – magyarázta a királyfi. – Belülről. Ha érted, mire gondolok.
– Ne haragudj, nem egészen – válaszolta a macska. – Pont úgy nézel ki, mint egy királyfi. Kívülről. És szerintem belül is épp olyan vagy, mint egy királyfi.
– Jaj, most tényleg nem érted, amit mondok, vagy csak úgy teszel, mint aki nem érti?! – kezdett dühbe gurulni a királyfi.
– Kapiskálom, ne félj! – felelte pajkosan a macska, azzal felkapta a seprűt. – Lássunk munkához! Én söprök, és tiéd a portörlő, vagy én törlöm a port, és tiéd a seprű?
A királyfinak nem volt más választása, mint választani.
– Legyen a te feladatod a portörlés, te úgyis fel tudsz ugrani a szekrény tetejére. Én pedig megpróbálkozom a söpréssel…
– Menni fog! – biztatta a macska, és egy szökelléssel az almárium tetején termett. – Közben elmesélhetnéd, miért gondolod, hogy elvarázsoltak. Belülről.
Radnóti Blanka illusztrációival
Megjelent a Naphegy Kiadó gondozásában, 2014-ben.
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.