Tamás Zsuzsa: Macskakirálylány

Öregerdő közepén, a legmohosabb lábú, recsegő derekú fa törzsén egy nagy lépéssel túl, de a legsötétebb erdőmélyi feketeségen egy gyertyagyújtásnyival innen, élt egy bánatos királyfi.
Hogy egy királyfinak palotában volna a helye? A királyfi is valahogy így gondolta! Mégsem akart már sem továbbmenni, sem visszafordulni. Naphosszat heverészett a kunyhójában, és azon törte a fejét, mitévő legyen.

Nagy volt aznap a felfordulás. De nem ám azért, mert a királyfi épp azon a napon indult szerencsét próbálni! Felséges édesanyja mással sem volt elfoglalva, mint hogy a királyfi kishúgának rózsás orcáját kémlelte: uram, teremtőm, csak nem rózsahimlő készül kitörni ezen a lányon?! Az aggodalom majd’ eszét vette. S nemhogy hamuban sült pogácsát, de még egy szalvétába bugyolált szendvicset sem nyomott a nagy útra készülő fia markába. Királyi atyja meg? Mint mindig, akkor is a könyveit bújta. Amikor elérkezett a búcsú pillanata, a könyvtárszobából került elő, s mint aki épp az imént olvasta, csak összefüggéstelen szavakat adott útravalóul:
– Virágcsokor… keszkenő… menyasszony!
– Na de… merre menjek? – kérdezte meghökkenve a királyfi.
– Merre, merre? – dörmögte a király a bajsza alatt. Azzal levette felséges lábbelijét, amely történetesen egy felséges lába által kényelmesre kitaposott királyi mamusz volt, megpörgette, s amerre a királyi mamusz felséges lyukadása mutatott, arra bökött a király is.
A királyfi pedig mi mást tehetett volna? Elindult szerencsét próbálni, bár maga sem hitte, hogy szerencsével jár majd.

A királyi mamusz hegyen és völgyön, árkon és bokron túlra, az Öregerdő felé mutatott. Öreg volt ez az erdő, sokat látott már. Sűrűnek sűrű volt. És bizony sötét is.

– A hegyen a nap megsütött, a völgyben megfútt a szél. Árokban nem alhatom. S még ha a bokrok bogyóval kínálnának, jóllaknék, de hogy tüskés karjukkal ölelgessenek, köszönöm, abból többet nem kérek! Végtére is: sokkal rosszabb már a fák között sem lehet – bátorította magát a királyfi, azzal belépett az Öregerdőbe.

Álmában sem gondolta volna, hogy az erdő kellős közepén egy házikót talál. Márpedig így történt. S mintha a kidőlt-bedőlt oldalú kalyiba éppen csak rá várt volna: tárva-nyitva állt az ajtaja. Odabent pedig, láss csodát, mintha valaki a királyfi kedvét leste volna, az almáriumban édes bogyókból készült lekvárok csalogatták. Az üvegeken cikornyás feliratok hirdették, hogy: áfonya, csipkebogyó, málna…

– No, én ezt a csipkebogyót megkóstolom – mondta a királyfi, és már nyúlt is az egyik üveg felé. Ám ekkor tekintete megakadt egy csorba szegélyű csupron. A csupor zöld máza csak úgy fénylett, és egyetlen B betű díszítette a hasát.

– B? Netalán baracklekvár? – gondolta a királyfi, azzal belekóstolt. Hm, micsoda íze volt annak a lekvárnak! Egyszerre volt édes, mintha tizenhat nyár összes napsütése csorgatta volna mézét a csuporba, és közben fanyar is, mintha minden szem gyümölcse óriás levelek hűvösében érett volna. Hát, amint az a falatnyi lekvár lecsúszott a királyfi torkán, mintha nyári eső készült volna: facsarodott egyet a szíve, felhőket érzett összegyűlni… és bizony kitört belőle a sírás.

Azóta gondolja úgy a királyfi, hogy kár volt neki azt a csuprot még csak megpillantania is, nemhogy belekóstolni. Hiszen mi más lett volna az a nagy hasú, mint a Bánat csupra!

Kunyhómélyi magányában erre a csuporra gondolt akkor is, amikor szokása szerint az ágyban heverészett, és különös zajra lett figyelmes.

– Ki kapirgál, mi kapirgál itt, ahol a madár sem jár? – kérdezte a királyfi, és kikecmergett az ágyból. Odalopódzott az ajtóhoz. Lenyomta a kilincset… és abban a szempillantásban egy macska surrant be a kunyhóba! Egy fekete bundájú, bűbájos kis jószág.

– Már megbocsáss – kezdte köszönés helyett –, de mégis hányszor kell hozzád bekopogni, hogy egyszer beengedj?

A királyfi a döbbenettől szóhoz sem jutott.
Állt mozdulatlanul, keze a kilincsen, a macska pedig már hopp, fenn is volt az ágyon.

– Sicc, ne! Nem, én nem bocsátok! Sem be, sem meg. Sicc! – tért magához a királyfi.
– Miért kell úgy kiabálni? – kérdezte a macska meghökkentő nyugalommal, a királyfit pillantásra sem méltatva. Arra összpontosított erősen, hogy kiválassza a takaró legtökéletesebb ráncát, amelyikbe majd belegömbölyödik.
– Hogyne kiabálnék?! – indult el felé a királyfi. – Berontasz a házamba, befekszel az ágyamba, és még jó modorból is kioktatsz? Sicc, ha mondom, ebugatta! Nekem te itt nem lustálkodol!
– Hah! – kacagott fel a macska. – Neked itt csak te lustálkodol, ugye, világ lustája királyfi? Értem – váltott hangot. – Árva vagyok, nincs hová mennem, de nem maradok itt a nyakadon egy percig sem. Már sötétedik is. Megyek!

A királyfi megszeppent.
– Jól van, no. Végül is itt maradhatsz éjszakára. Majd kibélelünk egy kosarat.
– Kosarat? Hát minek nézel te engem? – kezdett ismét harciasabbá válni a macska. Aztán így folytatta: – Majd meglátjuk, hová fekszem, de nem gondolod, hogy előbb alaposan ki kellene takarítani? Egy kosárnyi tiszta hely sincs itt.
– Takarítani? – kérdezett vissza a meghökkent királyfi. – Neked aztán különös ötleteid vannak. Hát nem te mondtad épp az imént, hogy már sötétedik? Éjnek idején akarsz munkához látni?
– Ami a sötétedést illeti, túloztam. Ám hogy a világ lustája vagy, az biztos!
– Nem.
– De igen.
– De nem!
– Na, hol egy seprű? – unta meg a macska, azzal leszökkent az ágyról, és puha talpacskáin magabiztosan az almárium felé vette az irányt.

Az almárium mellett egy cirokseprű állt. Vagyis inkább pihent. Rég nem vette a kezébe senki:
pókháló borította, vastagon.
A macska csak somolygott a bajsza alatt, nem szólt egy szót sem.
A királyfi azonban nem bírt lakatot tenni a szájára, és hirtelen megkérdezte:
– Mondd csak, nem vagy te véletlenül boszorkány?
Ezúttal a macskán volt a sor, hogy megdöbbenjen.
– Hogy jut eszedbe ilyet kérdezni?
– Mindenki tudja, hogy ebben az erdőben élt egy boszorkány. És a boszorkányok seprűnyélen lovagolnak. És te tudtad, hogy hol a seprű, anélkül, hogy megmondtam volna. És…
– És?
– És hát nem is bánnám, ha összefutnék azzal a híres boszorkánnyal!
– Miért?
– Azért… mert azt hiszem, engem is elvarázsolt.
– Nem úgy nézel ki!
– Mert nem úgy varázsolt el!
– Hogy nem úgy?
– Nem kívülről, na – magyarázta a királyfi. – Belülről. Ha érted, mire gondolok.
– Ne haragudj, nem egészen – válaszolta a macska. – Pont úgy nézel ki, mint egy királyfi. Kívülről. És szerintem belül is épp olyan vagy, mint egy királyfi.
– Jaj, most tényleg nem érted, amit mondok, vagy csak úgy teszel, mint aki nem érti?! – kezdett dühbe gurulni a királyfi.
– Kapiskálom, ne félj! – felelte pajkosan a macska, azzal felkapta a seprűt. – Lássunk munkához! Én söprök, és tiéd a portörlő, vagy én törlöm a port, és tiéd a seprű?
A királyfinak nem volt más választása, mint választani.
– Legyen a te feladatod a portörlés, te úgyis fel tudsz ugrani a szekrény tetejére. Én pedig megpróbálkozom a söpréssel…
– Menni fog! – biztatta a macska, és egy szökelléssel az almárium tetején termett. – Közben elmesélhetnéd, miért gondolod, hogy elvarázsoltak. Belülről.

Radnóti Blanka illusztrációival

Megjelent a Naphegy Kiadó gondozásában, 2014-ben.

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?