A hátam mögött szid a kamaszfiam

Na, szóval telnek a napok, nyár, meleg, pancsolunk, elvagyunk. Egyik este úgy esett, hogy megnyitottam a Facebookot és az ő profilja lépett be. Persze itt kellett volna automatán kikapcsolni, tudom én jól, mindenkinek jobb lett volna. Nem történt ám semmi kutakodás, egyszerűen meg volt nyitva egy beszélgetés, benne a következő mondattal:

Még most is sírni tudnék, aznap alig tudtam elaludni, úgy zokogtam, pedig a szüléseim óta csak a kisgyerekes/kiskutyás videók ríkatnak meg. Hát ennyi. Ő leírta tömören a dolgokat. A háttér? Ugyan, már nem számít. Mint ahogy ez az egész nem számít. Mondom magamnak.

Hogy hogy történt? Az sem számít. Hogy valóban kimaradt aznapra az ebédje, ez igaz. De hogy én bosszúból nem rendelnék neki? És azt persze nem tette hozzá a beszélgetőtársának, hogy odaadtam a sajátomat, ettem mást, ő szó nélkül megette. És a kölykeim? A testvérei?

Megmondanám neki, mennyire fáj, de akkor én lennék a szemét, aki elolvasta ezt.

Este 6 után merészkedünk ki minden nap a nagy melegbe. Pancsi a gyerekeknek, B. a fűben jön-megy, L. pucéran szaladgál. Aztán jön a Nagy. Egy ilyen virágspriccelővel, a bokrok közül lesi a húgát, és amikor odaér, elkezdi lőni a vízzel, persze a kicsi visít, röhög, szalad tovább, a Nagy nyegle meg utána, kergetőznek, B. a térdén állva fel-le ugrál és visong velük. A kölykeim így játszanak délután. Este meg így ír rólam. Kamaszkor, te drága.

És éjjel, mikor nem aludtam, csak kattogtak a kerekek, azt gondoltam: remélem, hogy én sosem okoztam ilyen fájdalmat az anyukámnak.

amanita