Róbert Katalin: Nalávia titka

– Sziasztok! – Lenocska letette a konyhaasztalra a gyertyát, és a hazai terepen lévők fölényével telepedett le az egyik székre. – Mit kerestek itt?

– Mi csak… erre jártunk – felelt a fiú zavartan.

– Világos – bólogatott Lenocska –, én is szoktam a konyhában járni. Egyébként Lenocska vagyok, és én, veletek ellentétben, itt lakom. – Ismét felvonta a szemöldökét úgy, ahogy elleste anyától.

– Én Kszí vagyok – felelt a fiú. Megbökte a másikat, de az egyelőre nem volt hajlandó nyilatkozni. – Ő pedig az öcsém, Éta.

– Azért nem hirdetném ennyire lelkesen azt az öt perc előnyt! – vágta rá a szőke fiú, és testvére mellé lépett. Egy pillanatra arról is elfeledkezett, hogy éppen az ő háta mögé bújt eddig. Lenocska elmosolyodott.

– Dehogynem hirdetnéd, ha te születtél volna előbb – vigyorodott el Kszí. – Csakhogy nincs meg ez az előnyöd.

– Nagy szám! – Éta kezdte elemében érezni magát. – Akkor legyél büszke rá! Én egy csomó dolgot előbb csináltam, mint te!

– Például mit is? – fonta keresztbe a karját Kszí, azonban mielőtt testvére válaszolhatott volna, Lenocska halkan köhintett.

– Nem mintha meg akarnálak zavarni titeket, de még mindig nem mondtátok el, hogyan kerültetek ide – jegyezte meg, mert látta, hogy a két fiú sosem fog a végére érni a vitának. Éta ismét háttérbe húzódott, s testvérére pislogott, várva, hogy ő megadja a lánynak a szükséges választ. Kszí letelepedett az egyik székre, Lenocska mellé, és csak utána válaszolt.

– Mi tulajdonképpen csak látogatóba jöttünk…

– Látogatóba olyan helyre megy az ember, ahol várják, meg ahol ismerőse van – vetette ellen Lenocska szigorúan. – Kihez jöttetek?

– Senkihez – vont vállat Kszí.

– Már többször is jártunk itt – jegyezte meg Éta, és ő is lehuppant testvére mellé egy székre.

– Tényleg? Nálunk? – csodálkozott Lenocska. Az ikrek körülnéztek a félhomályos konyhában.

– Nem, azt hiszem, nálatok még nem voltunk – állapította meg Kszí.

– De itt lent annál többet – szólt közbe büszkén Éta. – Ebben profik vagyunk.

– A betörésben? – érdeklődött Lenocska gyanakodva.

– Mi nem törtünk be – húzta fel az orrát Éta. – Még csak nem is az ajtón keresztül jöttünk, így hát nem nyithattuk ki engedély nélkül.

– Ez igaz. – Lenocska elgondolkozva hallgatott. – Akkor hol jöttetek be? – kérdezte végül.

Az ikrek pillantása a tetőre siklott. Lenocskáék lakása a padlástérben volt, a fejük felett ferdén húzódott a plafon. Az eső most már elcsendesedett, de a bezárt ablakon most is patakokban csorgott a víz, és mögötte elmosódottan látszott csak az esőfelhők képe. Lenocska visszapillantott az ablakról a két tökéletesen száraz hajú és ruhájú fiúra.

– Az ablakon át jöttetek?

– Nem egészen – rázta a fejét Éta.

– Valami olyasmi – mondta vele egyszerre Kszí, és oldalba bökte testvérét.

– Olyasmi – sietett Éta egyetérteni.

– Odakint esik – mondta lassan Lenocska –, ti pedig teljesen szárazak vagytok.

– Nagyon siettünk – felelt Kszí.[…]

– De mi az, hogy lejöttök? – szólt közbe türelmetlenül Lenocska. – Ebben a házban nincs több emelet, és a környéken sincs magasabb épület.

Kszí és Éta váltott egy gyors pillantást. Éta vállat vont, Kszí néhány másodpercig gondolkozott, majd halkan, jelentőségteljesen közölte:

– Naláviából jövünk.

Egy darabig csönd volt.

– Vagyis? – kérdezte Lenocska, mikor látta, hogy az ikrek nem akarnak többet mondani. […]

Kszí előrehajolt az asztal fölött, és halkan magyarázni kezdett: – Nalávia egy felhőben van.

További gyerekkönyvek itt.