Milliókat fizethetsz a haldoklásért

- A belépési díj hárommillió, és utána a nyugdíj 80 százalékát szoktuk kérni a folyó költségekre, ami a legtöbb esetben elegendő.

- Nem említettem még, hogy a szóban forgó rokonunk nemrég múlt kilencven éves, nemrég romlott oda az állapota, hogy orvosi szakvélemény néhány hónapot jósolt legfeljebb neki.

- Mindenkire ezek a feltételek érvényesek.

- A bentlakás idejétől függő, napidíjas konstrukció nincs?

- Nincsen, csak így lehet bekerülni.

- Hát, azt hiszem, ez a mi esetünkre nem lenne megoldás… köszönöm, viszontlátásra.”

Az abszurd párbeszédet pár éve én magam folytattam a nyilván értem semmit se tehető ügyintézővel, és mivel fogékony vagyok az abszurd humorra, elképzeltem M. bácsit, pompomlánynak vagy Playboy-nyuszinak öltöztetett profi ápolók társaságában, amint az egyik sokcsillagos budapesti hotel előkelőbb lakosztályában várja pezsgőzve az elkerülhetetlent. Ja, így nem jó: M. bácsi egész életében csak a saját borát itta, azt a néha felcukrozott, de egyébként saját kerti csemege-és ki tudja milyen szőlőfajtákból összerakott mixet. Na, jó, három millából+nyugdíj három hónapra talán csak egy úri wellnesshotelben futotta volna ilyesmire, de mindenképp előkelőbb vagy személyesebb fogadtatással, mint ami az állami „elfekvőnél” valamivel magasabb szintű ellátást nyújtó otthonban elérhető.

A ló másik oldala: az előbb emlegetett állami vagy önkormányzati fenntartású, a népnyelvben „elfekvőnek” hívott utókezelő osztályok általam megismert egyike a benntartózkodástól számított hetedik(!) hónaptól kezdenek el csak egy egyébként rendkívül méltányos havidíjat kérni (napi 800 Ft-ot), tehát fél évig az adófizető pénzén lehet távozni az árnyékvilágba, sőt, méltányossági alapon néha utána is, mivel a hozzátartozók sajnos gyakran feledkeznek el a fizetendő díjról, súlyos hátralékokat halmozva fel. Kétségkívül, semmi luxus: a négy-hatágyas létesítmény belseje végtelenül sivár, az ágyak messze vannak a moderntől, de van szakszerű ellátás, katéter, infúzió, pelenka, gyógyszer és aki képes rá, napi háromszori étkezés – van, aki évekig vegetál ezeken a helyeken, ahol nagyjából olvasni, rádiót hallgatni, a szobatársakkal vagy a látogatókkal beszélgetni vagy csöndben, félálomban emlékezni lehet, amíg a végső álom magába nem fogad.

Az állami elfekvők lakói általában valóban fekvőbetegek, akiket otthon ellátni a család már nem képes, a szakképesítést igénylő műveletek miatt (katéter, infúzió, mesterséges táplálás, rendszeres gyógyszer-vagy oxigénellátás) vagy mert nincsen, aki egész nap felügyelje a sokszor magatehetetlen, demens, zavart állapotú idős vagy beteg embert. Az általam mostanában sűrűn látogatott intézményben a legtöbb lakó ránézésére hetvenötön, nyolcvanon felüli, van, aki teljesen zavart és demens, de találkoztam két-három olyan nénivel is, akiket nem tudok, mi tart ott – tudnak menni, egyedül étkeznek és meglepően intelligensen tudnak elbeszélgetni a hallott rádióműsorról.

– magyarázkodott a másik, az őt rendszeresen látogató családtagja pedig nyilván nem tudja magához venni. A Magyar Narancs 2007-es, részletes és szomorú látlelete óta jóformán semmi se változhatott itt, hiába szűkültek az egészségügy forrásai azóta. Találkoztam olyan idős asszonnyal, aki négy éve lakja már e reménytelen szagú intézményt – kész csoda, hogyan lehet ezt ép elmével átvészelni, tulajdonképpen az „elfekvőben” az ápoltak egyik barátjának tekinthető a súlyos demencia, hiszen nem látják, miben élnek nap mint nap.

A nővérek, orvosok jó esetben mindent megtesznek, ám se az anyagi források, se az ismeretek nem tesznek lehetővé személyre szabottabb, vagy „odafordulósabb” ellátást: még ha a fizikai szükségleteket igyekeznek is kielégíteni, a lelki támaszt leginkább még a mindig siető hozzátartozók biztosíthatják, akik viszont a legtöbb esetben maguk sem tudják, mit érdemes tenni a haldokló mellett, mivel segíthetnek, ezért rosszabb esetben értelmetlenül tüsténkednek: mindenáron etetnék a távozni készülőt, harsányan gyógyulásra biztatják a gyógyíthatatlant, értelmetlenül bombázzák „szedd össze magad” tanácsokkal, vagy unottan ücsörögnek, hiszen úgysincs miről beszélni, esetleg egyoldalú monológban mesélik, amire a haldokló talán nem is kíváncsi.

A gyes összegével megegyező ápolási díjért kevesen vállalják át a feladatot az államtól vagy a nyugdíjasotthonoktól (amelyek sok esetben a súlyos állapotú gondozottat ugyanúgy a közkórházakba irányítják), még ha kifejezett ápolási szakismeretekkel nem is kellene rendelkezniük. Míg sokan vallják, az élet első egy-két évét ajánlatos teljesen családban tölteni, az élet utolsó egy-két évére nincsen ilyen hagyományunk már rég, és sokszor nehéz még a gyakorlott orvosoknak is megjósolni, egy hét, három hónap vagy három év. A huszonnégy órás felügyelet iszonyúan megterhelő, és néha a többi családtag egészségére, jól-létére hathat ki rosszul – mi se vállaltuk azt az idős családtagot, aki éjjelente jött-ment, kapcsolgatta a villanyokat, rakodott, pakolt, magában beszélt, szöszmötölt – mi is inkább a gyerekeink éjjeli nyugalmára szavaztunk. Egy éjszakákat átsíró kisbaba természetes jelenség, ezzel jár, mondjuk – de hasonló periódusra nehezen vállalnánk fel egy haldokló kíséretét, aki szintén éjjel-nappali figyelemre és ellátásra szorul.

Vidéken még a látogatás is nehézkes, ha a kórház ilyen vagy olyan geriátriai osztálya kilométerekre van a valódi lakóhelytől, hosszú órákat kell utazni az esetleg szintén idős, megromlott egészségű családtagnak. De a legrosszabbul mégis a magányosan elfekvőbe kerülők járnak: őket talán karácsony táján vagy nyaranta meglátogatja őket egy-egy önkéntes, civil vagy egyházi szereplő, egy-egy jobb érzésű polgármester.

Teljes biztonságban egyébként a kórházba, otthonba bejutottak sincsenek. A magánotthonokba kerülők a végső döntés előtt azon is töprenghetnek, hogy a szabályozás változása vagy egyszerű pénzügyi bűncselekmény miatt bizonytalanná válik új „otthonuk” és a vele járó szolgáltatások léte is, miközben önálló lakását épp ezek fejében adta el korábban, hiszen a csak napidíjat felszámító szolgáltató ritka, mint a fehér holló. Korábbi hírek számoltak be csődről, felszámolásról, lehetetlen helyzetbe került vagy átköltöztetett idősekről 2003-ban, 2012-ben, 2015-ben is, és aligha mondhatjuk, hogy a jövőben ez nem fordulhat elő – az egyszeri magas belépti díj szinte csábítja a csalókat, hogy lelépjenek vele, a folyó költségek pedig hirtelen megugorhatnak, hiába nem vét hibát senki. Az állami kórházak osztályai átszervezés, leépítés, bezárás fenyegetésében élhetnek, és ha megmaradnak is, a már szegényes szolgáltatáskínálat is zuhanhat, ha valahol valakik úgy döntenek: az ápolás legyen inkább a család feladata, akikre fillérekért kéne rálőcsölni a feladatot. (bónuszként ki lehet iratkozni a munkaerőpiacról is, akár évekre vagy örökre....)

A halál előtti ellátások „koronaékszere” volna a haldoklók lelki gondozását is felvállaló, személyes ellátást kínáló Hospice: ma kevés ággyal, jórészt magán-támogatásokból vannak itt-ott ágyak, bár van fővárosi kórház is, amely büszkélkedhet hospice-részleggel.

– hűtötte le reményeimet nemrég az alapítvány munkatársa, hozzátéve, hogy amennyiben mégis szeretném, hol a legvalószínűbb hamarabb helyet kapni. A Hospice általában végstádiumú daganatos betegek ellátásában tud segíteni, otthon vagy bentfekvős ággyal, térítéses vagy térítésmentes formában.

A Hospice azonban főleg nem intézmény, hanem szemlélet: aki nem riadt el teljesen a haldokló kísérésétől (amely sok esetben legalább annyi pluszt adhat a kísérőnek is, mint a távozni készülőnek egy nemrég megjelent interjú szerint. A felkészülésben segíthetnek könyvek, önkéntes-tanfolyamok, hospice-szakértők, programok. Többen is felvetették: ha a szülés, születés rendkívül fontos az egyén, a család életében, adjuk vissza a szerepét, a méltóságát a halálnak is. Elkerülni ugyanis úgysem lehet.

Vakmacska

Ajánlott cikk

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?