Tasnádi Emese: Az elveszett hó

Hóanyó egyre kétségbeesettebben futkározott a Tél körül, minden zugba benézett, minden zeget felfordított, minden szerteszét hagyott újság és könyv alá bekukucskált, minden fiókot kihúzott, és még a stelázsit is arrébb húzta nagy kínlódva (meg morogva, hogy miért kellett pont ilyen súlyos tölgyfából kifaragnia ezt Hóapónak).

– Mit keresel lányom? – unta meg végül a nyüzsgést a Tél.

– A havat! – vetette oda a választ fokhegyről, nem kis türelmetlenséggel a hangjában Hóanyó.

– Mit?? – értetlenkedett a Tél.

– Mondom, a havat! Tudod, az a fehér, hideg valami, amit ilyenkor, télen, kellene szórnunk zsákszámra.

– Tényleg, miért is nem havazik?! Hiszen tél van! – csodálkozott a Tél.

– Jó reggelt kívánok! Felébredtél és észrevetted!? – zsémbelt tovább Hóanyó. – Egyébként meg azért nem havazik, mert az a bolond vénember elkeverte valahova a havas zsákokat.

– Milyen zsákokat?

– Fehéreket. Apró, pici fehéreket. Szép kék betűkkel volt ráírva, hogy mi van bennük. Volt még tavalyról négy zsák hópihe, két zsák hópehely, meg egy kevés hódara és hókristály.

– Hm. Értem. …Vagy mégsem? Mi a hópihe és a hópehely között a különbség?

– Semmi. Különben meg nem tök mindegy, ha úgysincs meg?!

– Jól van, na, de harapós vagy ma reggel! Pedig olyan szépen süt a nap, nézz ki, és inkább élvezd!

– Hát éppen ez az! Január közepe van, és a nap süt! Ahelyett, hogy a hó esne! Te vagy a Tél, és ennyivel beéred!?

– Kérlek szépen, én minden tőlem telhetőt megtettem. Köd köd hátán, némi nyirkosság… Na jó, nem mondom, egy kis jeges szél még elkelt volna, de hó nélkül!? – legyintett lemondóan a Tél, és közben jelentőségteljesen Hóanyóra sandított.

– Ne nézz így rám, te, te… te… te… – kiabálta pulykavörösen Hóanyó, de a Tél megelégelve a zsémbes öregasszonyt, közbevágott.

– Te, te, te! Ne velem veszekedj, hanem keress inkább tovább! Ott látok a konyhapult alatt egy szürke zsákocskát, az nem jó?!

– Á, nem! Az selejt. Csak amolyan kókuszos hó. Én azt az igazi karácsonyi havat keresem.

– Itt van, ni! Megtaláltam! – esett be ebben a pillanatban az ajtón Hóapó.

– Hol? Hol? – kérdezte izgatottan a Tél, de az apró Hóanyó egy mozdulattal arrébb söpörte, és máris Hóapó elé pörgött pont úgy, mintha egy hóförgeteg lett volna.

– Hát a kamrában, a szelek mellett feküdtek. Azért nem láttuk őket már korábban, mert három zsák ködfolt eltakarta.

– Na, hadd lám, vénember, mi találtál? De hát ezek használhatatlanok! Ez a hóátfúvás, hóvihar, hóakadály, hótorlasz.

– Már miért lennének használhatatlanok?! Havak ez is, nem?! – rántott egyet a vállán Hóapó.

– Jó, de milyen hó? Én a karácsonyi havat keresem. Azt a szépen csillogó, szépen havazó hófehér hideg, puha takarót!

– Ugyan már, asszony! Hisz azt már évek óta nem találjuk! Különben is, rég elmúlt karácsony! – legyintett Hóapó.

– Szó, mi szó! Van ebben némi igazság – felelte a Tél, de Hóanyó tekintetét látva fülét, farkát behúzva csendben elsunnyadt.

– Na, ha ez nem jó, akkor mit csináljunk? Mindjárt vége a januárnak, és még egy csöpp hó, annyit se láttak az emberek! – folytatta Hóapó.

– Jaj, jaj, nem is tudom – sóhajtott egy nagyot a gondterhelt Hóanyó.

– Tudod, mit? Én ezt a kis zsákocska hóförgeteget egy zsák viharos széllel kiszórom, te pedig keress tovább! Húsvétig csak meglesz az a karácsonyi hó! – felelte Hóapó, és öles léptekkel elhagyta a Tél kunyhóját.

S a Tél hamarost, vastag prémbundájába húzva nyakát lesett ki az ablakon, kezében a reggeli kávéjával. Szerette a téli reggeleket, még ha ilyen viharosak is. Szerette volna a nyáriakat is… talán egyszer sikerül majd jól eldugnia minden havas zsákot, viharos szelet és hideg, nyirkos ködöt, és akkor télen is lesz meleg, napsütéses reggel.

Ilusztráció: Endrődi Kata

További mesék, versek itt.