– Hószállingózás! – dünnyögte maga elé tudományos ábrázattal egy bácsi, aki viszont mindig mindent észrevett.
Alig telt el egy óra, és a hószállingózásból sűrű, igazi téli havazás lett. Omlottak lefelé az égből a vatta-puha hókristályok. Néha táncoltak egyet a levegőben, ha épp beléjük kapott a kósza szél, de aztán újra beálltak a hópehelysorba, hogy illedelmesen libegjenek lefelé, míg el nem érik a fagyos talajt. Akkor aztán szorosan egymáshoz bújva egyre vastagodó hópaplant alkottak.
Már három óra is elmúlt, amikor Fülöp felébredt a délutáni alvásból, és álmosan mászott ki az ágyából. A szemeit dörzsölgetve, hatalmas ásítás közepette csoszogott oda az ablakhoz, mert ilyenkor mindig szerette leellenőrizni, hogy nem maradt-e ki valami lényegesből alvás közben.
– Esik a hó! Nézd Anya! Mindjárt eltűnik minden… – kiáltotta, és azonmód elmúlt az álmossága.
Lassan tényleg úgy festett az utca, mintha nem volna ott sem a járda, sem az út, sem a szemetesláda, sőt egyetlen parkoló autó sem, és az a néhány csenevész, kutyák kedvence fűcsomó is eltűnt szem elől. Csak a nagy-nagy csillogó, puha fehérség maradt, a hó már csaknem mindent beborított.
Fülöp kíváncsian nézte, ahogyan az emberek az utcán szorosabbra tekerték a nyakukon a sálat, alaposan a fejükre húzták a fejfedőiket, és sietősebbre fogták lépteiket. Mert bizony, fáztak ám a lábak meg a kezek, de talán legfőképpen az orrok fagyoskodtak. De a gyerekek a hideg ellenére sem siettek. Inkább megálltak hógolyót gyúrni, havat rugdosni, a behavazott autókra, padokra vicces grimaszokat rajzolni.
– Rémes! Már mínusz öt fok van! – zsörtölődött a postásnak a szomszéd néni a ház előtt. Közben egy hólapáttal a havat kotorta el a járdáról. A füléig beburkolózott mohazöld kötött sáljába, a fején pedig puha, prémes sapka csücsült. – Ha ez a hideg még sokáig így folytatódik, megnézhetjük majd a hónap végén a gázszámlánkat – bosszankodott tovább.
Fülöp azon tűnődött, vajon a szomszéd néni milyen időjárást szerethet. Mert nyáron rendszerint azért sopánkodik, hogy „borzalmasan meleg van”, ősszel „már megint ez a rémes köd”, tavasszal „rettenetes ez a sok eső”, most meg éppen a havat és a mínuszokat szidja. Szegény szomszéd néni! Úgy látszik, sosincs szerencséje az időjárással… És egyáltalán mi az, hogy mínusz öt fok?
– Anya! Menjünk ki a hóba! – rikkantotta Fülöp, és már ugrott is a csizmájába.
Szerencsére Anya kevéssé hasonlított a szomszéd nénire, így aztán elmosolyodott, felöltözött, kézen fogta a kisfiát, és elindultak a közeli boltba, kenyérért.
Az utcán eközben nagy lett a zűrzavar. Az autók ugyanis egyre nehezebben tudtak megbirkózni a folyamatosan növekvő hóbuckákkal. Egy piros, bogárhátú Volkswagen (Fülöp megismerte a típusát, mert a nagypapinak is olyan van) például nem tudta rendesen bevenni a kanyart az egyik kereszteződésben, mert megcsúszott az első kereke a jeges hóban. Pont úgy sikerült befordulnia, hogy majdnem nekiment egy parkoló sárga Hondának, épp hogy meg tudott állni pár centire a lökhárítójától.
Ezt a bonyolult szót Fülöp Apától tanulta, amikor egy balfék nekik tolatott a parkolóban, és behorpadt a Suzukijuk lökhárítója. Fülöp megkérdezte Apát, mi az a balfék, és hogy akkor van-e jobbfék is, mert általában az volt a tapasztalata, hogy amiből van bal, abból akad jobb is. De nem kapott választ. Aztán inkább már nem kérdezte meg újra, mert Apa feltűnően ideges volt ettől a lökhárítós esettől. Szóval, a piros Volkswagen most pont beszorult a kereszteződésbe, így egy autó sem fért el tőle. A bácsik vadul elkezdtek dudálni, aztán idegesen ugráltak ki az autóikból, és a karjukkal összevissza hadonászva, mutogatva, mindenfélét kiabáltak egymásnak.
– Nem szedte eléggé alá, maga mazsola!
– Mit képzel, ne oktasson itt engem, nem ma szereztem a jogosítványomat! Ilyen havas úton nem lehet rendesen kanyarodni!
– Menjenek már az útból, sietek! Nem érek rá estig vacakolni!
Szó, ami szó, az emberek nem voltak valami kedvesek egymással.
– Úgy látszik, nem mindenki boldog a hóeséstől – tűnődött Fülöp.
– Persze, hogy sosincs itt a hókotró, amikor szükség van rá! – kiabált bosszúsan egy kalapos úr egy piros autóból kikászálódva.
– Hókotró? Mi az a hókotró? – csodálkozott Fülöp.
Mivel Anya nem akarta tovább hallgatni az utcán kialakult perpatvart, tovább mentek, hogy bevásároljanak. Fülöpöt nem hagyta nyugodni a hókotró gondolata. Egyre csak azon töprengett, mi lehet az. Arra gondolt, talán olyasféle hólapát, amivel a szomszéd néni is eltakarította a havat a járdáról. De hát akkor miért ne kotorhatnák el a bácsik is a havat az autóik elől? Csak kölcsön kellene kérniük egy ilyen hókotróféleséget valakitől. Fülöp annyira belemerült a gondolataiba, hogy még arról is megfeledkezett, hogy a boltban egy Túró Rudit kikönyörögjön.
Amikor újra kiléptek az utcára, a hó még mindig megállíthatatlanul szakadt. Úgy tűnt, sosem akarja már abbahagyni. Egyszerre hangos motorzúgás hallatszott.
– A teherautóknak van ilyen hangjuk! – hegyezte a fülét lelkesen Fülöp, és kíváncsian körülnézett. Nagyon csodálta ezeket az erős járműveket. Tavaly, amikor a család költözködött, egyetlen teherautó az összes holmijukat egyszerre elhozta a régi lakásukból. Fülöp akkoriban határozta el, hogy ha felnő, mindenképpen teherautósofőr lesz.
Körbenézett tehát, merről is hallja a motorzúgást. És egyszer csak meglátta… És ahogy meglátta, rögvest tudta, ez nem lehet más, csakis az a híres-nevezetes Hókotró. Lényegében egy teherautó volt ez is, na de micsoda teherautó! Egy jókora ferde vaslapot tolt maga előtt, amivel menet közben ügyesen félrekotorta a havat az úttestről. Gyönyörű narancssárga volt. Lassan közeledett, méltóságteljesen, tetején egy egész sor sárga villogófénnyel. A kerekei hatalmasak és szélesek voltak. Mögötte pedig olyan sima volt az út, mintha csak leradírozták volna róla a havat. Nem maradt más utána, csak egy kis szürke lucsok.
– Szia, Fülöp! Mit szólsz hozzá, milyen fontos munkát végzek? – kacsintott a hókotró az ámuló kisfiúra az egyik lámpájával.
– Szia, Hókotró… – felelte Fülöp döbbenten, de ezen kívül semmit nem tudott hirtelen kinyögni.
– Még sószóróm is van ám! Nézd csak meg hátul! – folytatta a hókotró büszkélkedve. – Eshet a hó, amennyit csak akar, rajtam aztán nem fog ki! – és újabb büszke kacsintással tovább haladt, hogy a környék összes utcájából eltakarítsa a friss havat.
Fülöp le volt nyűgözve. Egész nap a fantasztikus járművön járt az esze.
Amikor este, meseolvasás után Apa eloltotta a lámpát, és a kisfiú álmosan lehunyta a szemét, még hallotta a kicsit távolabbi utcában dolgozó gép monoton zúgását.
– Milyen erős ez a hókotró! – gondolta, szinte már álmában. – Egész éjjel dolgozik, hogy az autók tudjanak reggel közlekedni. És sosem fárad el… Meglehet, hogy mégsem teherautósofőr akarok lenni…
Illusztráció: Szántó Krisztián
További mesék, versek itt.
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.