Finy Petra: Sok műhó semmiért

Azt mondják anyáék, ha nem lesz igazi hó,  legfeljebb műhavon fogok megtanulni síelni. Nagylány vagyok, itt az ideje egy jó kis csúszkálásnak, nézzem csak meg apát, hogy száguld majd le a hegyről, mint akit puskából lőttek le, teljesen úgy. Bérelünk lécet, meg kapok szörnyszőrös sapkát, így eljátszhatom majd a jetit is, sőt még az unokatesóim is eljönnek, akik apáék keresztfiai, az Ágoston meg a Barnabás. Hát van ennél jobb program? Van bizony, mert arról nem volt szó, hogy  a hegyek ilyen magasak. Dobogókő, ami mellett lakunk, az is elég rémisztően magas, de ez a hegy, ez több a sokknál. Apa azt mondta, lehet, hogy téruszonyom van, és ezért érzem, hogy elszédülök a pálya tetején, ha lenézek, de nem nézek, mert még a hányinger is rám tört egyszer, ezért hülye leszek nézelődni, ráadásul lefelé. Téruszony, mintha legalábbis hal lennék, bár nagyon szeretek a vízben ficánkolni, de hiszen úszókártyáim sincsenek, nemhogy uszonyaim. Idén tehát nem tanultam meg síelni, de az unokatesóimmal megépítettük a világ leghosszabb sílécét, az egész család léceit összekötözve, ami olyan nagy lett így, hogy még az óriás lábú jetinek is jó lenne. Apa ki is próbálta, és felvette a szörnyszőrös sapkámat, és brummogott is, pedig a jeti nem medve, de azért így is dőltünk a nevetéstől. A végén már szúrt a hasam a sok kacagástól, pontosabban nem is a kacagástól, hanem egy síbottól, amibe belefeküdtem. Úgyhogy senki nem mondhatja, hogy sok műhó semmiért, hisz a jókedv azért eléggé valami, ha nem is minden.