Hipochonder-e vagy?  Avagy amihez minden magyar ért: az egészségügy

Egy ideje – korral, vagy attól függetlenül, nem tudom – több egészségügyi problémám adódik, így mostanában kezd egy kicsit tele lenni a hócipőm azzal, hogy úgy érzem, folyamatosan falakba ütközöm. Elsősorban a háziorvosomnál futottam bele ilyen helyzetekbe, aki mellesleg privát vonatkozásában ráadásul családi ismerős, hogy „egyszerűbb” legyen a szituáció. De akadt már nőgyógyász szakorvos is, aki legyintett a kérésemre-kérdésemre, s végül kiderült, nem kellett volna –, ebben utólag leginkább az elvesztegetett idő és az okozott plusz feszültség zavart. Alapvetően nem vagyok egy nyomulós típus, de attól még van véleményem a dolgokról, és ilyen esetben mielőtt előjönnék vele, már alaposan feltérképeztem a témát. Nem kicsit felemásnak érzem a helyzetet, és gondolom, az orvosok még ennél is inkább, amikor „jobban akarom tudni a papnál az Evangéliumot” – hiába a tapintatos, érdeklődő laikus felvezetés.

A tipikus dilemmahelyzet és a lehetséges kimenetek mostanában főként a következők:

Hosszas nyűglődés után elmegyek az orvoshoz és kiderül, hogy krónikus betegségem van. Meg is kapom, hogy elhanyagoltam a tüneteket, ezzel bizony korábban kellett volna felkeresnem.

Vagy. Ha valami csak gyanús, ezért utánanézek és megerősödik a feltételezés, hogy vizsgálat kéne, akkor: rémképeket gyártok, túlstresszelem a kérdést, túl sokat fókuszálok magamra, netán még hipochonder is vagyok.

Ha a kiharcolt szűrővizsgálat eredménye negatív, vagy csak nagyon hatéreset, akkor jön mellé a „na ugye, megmondtuk, hogy te gyártod magadnak a problémát".

Ha pozitív, akkor szintén: „annyira belelovalltad magadat a betegségtudatba, hogy már szomatizálsz is!” (ezt nem nekem mondták, de elhangzott!)

Esetleg: „jó, egy kis eltérés tényleg van, de nem olyan mértékű, amivel foglalkozni érdemes.” (mellé semmiféle olyan kiegészítés, hogy figyeljünk erre vagy arra oda a jövőben, és egyáltalán: mik azok a jelek, aminél megint rá kéne erre nézni, amúgy nyugi lehet.)

Hogy konkrét példát mondjak, ami épp az elmúlt héten történt: nekem egy autoimmun pajzsmirigybetegségem van. Szerettem volna tudni, hogy a fiam örökölte-e (az esély reálisan megvan) mielőtt őszi-téli immunerősítésbe fogtunk volna, meg úgy egyáltalán is. A gyermekorvos által ajánlott készítmény leírásában ugyanis az szerepel, hogy autoimmun betegségben szenvedőknek tilos szedniük. Szóltam, hogy nem szeretnénk rendelni ebből a szerből, amíg a gyereknél nem zártuk ki, hogy nem ártunk-e vele, lévén nálam ez és ez a probléma (már terhesség alatt jeleztem a gyerekorvosnak, mivel endokrinológus is, képben volt). Úgy tűnt, megértette az aggályomat, üzente a védőnővel, hogy laborvizsgálattal kiszűrhető, mi a helyzet. Megkaptuk a beutalót, amelyen az elvileg legfontosabb két érték helyett három másik szerepelt.

A doktornőt nem értem el, telefon ment a védőnőnek, aki egyeztetett vele a rendelőben, és megerősítette, hogy minden stimmel, nekünk ezek az értékek kellenek majd. Mit tehettünk, irány a labor, megvolt a tortúra a 21 hónapossal, majd két hét múlva kerestem a doktornőt telefonon a lelet miatt. Közölte, hogy ez szerencsére teljesen negatív. Visszakérdeztem, hogy akkor ez azt jelenti, hogy nála kizárható a … betegség, ugye? Mire a válasz: ja, az ebből nem derül ki egyértelműen, figyelni kéne a tüneteket, úgy 5 éves koráig bármi lehet. (Tessék???) Itt elköszöntem és abban maradtunk, hogy személyesen fogunk egyeztetni a részletekről, ezt a jövő hétre tervezem megejteni.

Az, hogy az ember körültekintően utánanéz az őt érintő kérdéseknek, esetleges alapbetegségének és az ezzel járó egyéb tudnivalóknak, szerintem inkább a saját egészségi állapotért történő felelősségvállalás, a saját jól felfogott érdekünkben elvárható proaktivitás. Miért van az, hogy mégis kevés orvos veszi ezt jó néven? Mintha az ő szakterületén kontárkodnék – ha pedig elmulasztom a megelőzést, akkor azért csóválják a fejüket, hogy miért csak most… Ráadásul elvileg az orvos feladata volna a kísérő tünetekről, kapcsolódó további betegségekről történő tájékoztatás, illetve utóbbiak kizárása, mégis ahogy hallom errefelé (vidéki nagyváros, Kelet-Mo.), ez az attitűd tényleg ritka, mint a fehér holló.

Ki hogyan kezeli ezt a kérdést, vitába száll-e a háziorvossal, szakorvossal, gyerekorvossal, ha úgy érzi, enélkül nem járhat a végére a dolgoknak, vagy hajlamosabb inkább belenyugodni (beletörődni?) abba, hogy nem kell ezt bolygatni, nincs itt semmi ok az aggodalomra, netán az orvos tekintélye, a vele való jó kapcsolat megőrzése érdekében mosolyog és bólogat inkább? Hol van az a határ, amikor józan, higgadt megfontolás után is meg kell, hogy forduljon az ember fejében az orvosváltás, és meddig célszerű inkább a vita és az érdekérvényesítés egy olyan területen, amelyen ráadásul a legtöbb ember nem is kompetens ?

Négycsillagközt

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?