Túl kicsi a baba, holnap megindítjuk a szülést!

Talán érdemes terhességem 36. hetével kezdeni, amikor a teljesen problémamentes 36 hét után párommal izgatottan befizettünk egy utolsó privát 4D ultrahangra, mert már nem bírtuk ki, hogy ne lássuk őt újra. Az UH 2-3 héttel kisebbre becsülte a baba súlyát, míg a többi mérete megfelelt az adott értéktartományoknak. A kis súly miatt rögtön hívtam a nőgyógyászomat, aki kis táblázatában leellenőrizte: 36. héthez tartozó kórosan kis méret 1700 g, mi pedig 1950 g voltunk, tehát nem kell aggódni. Őszintén szólva én meg is nyugodtam, párommal mindketten kis termetűek vagyunk, magam is kis súllyal, de egészségesen jöttem világra, és hát a doki biztos tudja, hisz számtalan baba gyarapodását kísérte már végig.

Ezek után hamar eljött a 39. hét. Mi már nagyon készültünk a kislány érkezésére, addigra minden elkészült a bébi fogadására. Ezen az utolsó előtti héten volt esedékes az utolsó kötelező UH a kórházban, és ekkor jött a nagy boldogság közepette a hidegzuhany, a baba 4-5 héttel kisebb a kelleténél. Kiderült, hogy gond volt a méhlepény keringésével, valószínűleg idő előtt kezdett elöregedni, így nem továbbított már elegendő tápanyagot, és az utolsó egy hónapban nem nőtt a baba szinte semmit. Mondanom sem kell, hogy mennyire megijedtünk és kétségbeestünk, főleg, mikor az UH leletet látva a doki azt mondta, most már nem mehetek haza, másnap megindítják a szülést. Persze próbáltak nyugtatgatni, hogy valószínűleg nincs a babával gond, csak kicsike, meg hogy az utolsó hónapban már úgyis csak a zsírpárnákat szedik fel, stb., de addigra már a párom és én teljes pánikban voltunk.

Arra az egy estére csak a szülőszobán tudtunk helyet kapni, aminek annyi előnye volt, hogy a párom ott tudott maradni velem, így együtt aggódhattuk végig az egész éjszakát – mert aludni persze nem tudtunk szemernyit sem. Reggel még csak egy várva várt sima UH vizsgálatra készültünk a kórházba, estére pedig már a gondolattal barátkoztunk, hogy már másnap megismerjük személyesen is a babát, emellé pedig betársult annak a lehetőségnek a latolgatása, hogy esetleg nem egy teljesen egészséges babát fogunk megismerni, ahogy terveztük. Hát mondanom sem kell, életem egyik legkeményebb és leghosszabb éjszakája volt.

Másnap beindították a fájásokat, de végül császározni kellett, a baba végre kint volt (2400 g, 46 cm). Szerencsésnek mondhatom magunkat, mert a baba makkegészségesen jött a világra, és most, 12 hetesen még mindig úgy tűnik, hogy menetrendszerűen fejlődik (lekopogom), nagyon eleven, és sokat vigyorog.

A szülés után dühös voltam elég sokáig, utólag megkérdeztem a nőgyógyászomat, hogy miért is nem kezdik el vizsgálni időben ezt a méhlepény korai elöregedéses dolgot, annyit mondott, hogy csak akkor nézik meg a keringést , ha az UH valami problémát mutat. Nekem ez a diagnózis elég durvának hangzik ahhoz, hogy akár komolyabb problémákat is eredményezzen. Illetve én a terhességem alatt egyszer sem találkoztam ezzel a jelenséggel, talán kicsit jobban viseltem/viseltük volna a dolgot, ha előre tudom, hogy ilyen is előfordulhat – vagy már a 36. hét után rögtön kivizsgáltattam volna magam.

Egy szó mint száz, úgy tűnik, mi megúsztuk a dolgot, és remélem lesz, akinek hasznára válik a mi példánk, de azért kívánom, hogy egyik kismama olvasónak se adódjanak ilyen gondjai.

Nem írom le, melyik intézményben történt mindez, de azt azért megjegyezném, hogy ismét kellemesen csalódtam kishazánk egészségügyi rendszerében, mert egy-két goromba csecsemőosztályos nővért leszámítva mindenki nagyon ott volt a szeren, és sok támogatást kaptunk - lelkileg is.

Ezen kívül szívesen vennék kommenteket olyanoktól, akiknél szintén ilyen gond adódott: mi lett a vége, hogyan élték meg a dolgot?

mico

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?