Terhesnapló 14: Anya alig él

A hetünk viszonylag nyugisan telt, dacára a hét vége felé sűrűsödő programoknak, valamint annak, hogy lassan „minden bajom van”. A szokásos nyolcadik hónap végi helyzet, nem akarom túlragozni, de már fáradok, be kell ismernem. A gyerekek is szerintem kezdik unni, hogy anya „alig él”. Kértem a Nagyot, hogy hajoljon le nekem valamiért a földre. Hozzá kell tennem, hogy kettesben voltunk otthon, ő inkább nekem „segített”, mint a többiekkel bevásárolt, és igen jó hangulatba került/ünk. Nos, szemléltette, hogyan kell lehajolni, elmagyarázta és szépen közölte, hogy kezdhetem gyakorolni... Szépen megkértem, hogy kicsit fogja vissza magát, különben odagurulok és lesz nemulass!

A szokásos napirendünk is kezd átalakulni, illetve a szabadban töltött programok ideje csöppet rövidülni kényszerül. A kismamák általában viszonylag sűrűn járnak vécére, ez eddig rendben is volna. Az utóbbi időben azonban ezek az alkalmak nálam hihetetlen sűrűségűre szaporodtak. Gyakorlatilag a játszóterezések számomra úgy zajlanak, hogy kiérünk, én keresek egy kényelmes padot, majd rövid idő után arra koncentrálok, hogy minél tovább bírjam és a gyerekeket ne kelljen túl hamar hazafelé terelni. Ennek érdekében lehetőleg ne kelljen felállni a padról, csak induláskor, így a végén alig bírok odafigyelni a magunkkal hozott cuccokra, örülök, ha a gyerekeket sikerül viszonylag haladós tempóban hazafelé irányítanom. (Egy hét alatt hagytunk el így egy labdát és egy sapkát, ez utóbbi megkerült. Remélem, nem lesz nagyon romló a tendencia, mert emellett hiányzik már egy homokozólapát, egy gereblye és egy forma is, nem tudom, mi marad augusztusra!) Volt már, hogy e-fajta kínjaimat a baba is tetézte némileg, mivel öt lépésenként belebokszolt érintett belső részembe. Na, akkor már a gyerekek is néztek, hogy mi történik, és igazán sajnáltak. Kedvesek voltak, bár amikor a Középső csupa segítőkészségből jól meg is lökött hátulról a lépcsőházban, nem nagyon akaródzott megdicsérnem.

Határozottan kevesebb helye van már a babának, mint az előző hónapokban. Teljesen átalakultak a mozgási szokásai, valahogy nyugodtabbnak tűnik, mint mondjuk a hatodik hónapban. Még mindig sokszor érzem, hogy mocorog, de már nincsenek nagy „viháncolások”, inkább nyújtózkodás, helyzetváltoztatás, lábak kinyújtása és társaik. Nagyon szereti a jobb oldalamhoz nyomni a lábát például. Ilyenkor szabályosan lehet érezni a vékony kis végtagot, és most már mindenki számára érzékelhető ez is. A gyerekek is közelebb kerültek a babához így, azt hiszem, főleg a Nagy, aki maga ismert rá a lábacskára. Nagyon élénken él bennem az élmény, amikor a nagyobbik húgom várta az első babáját. Ő mindig a sarkát dugta „ki”, és láttuk a kis púpot a mamája hasán. Erre emlékeztet az én fiam lába, igaz, én nem szórakozom azzal, hogy visszanyomom, ő meg újra kinyomja, mint egyesek tették immár nyolc évvel ezelőtt. Jó móka volt, beismerem, én is próbáltam akkor...

Egyre több minden van a lakásban szem előtt, ami már a babára vár. A heti eredményem a babakocsi és a hordozó kipucolása volt, jelenleg kinyitva szárad a kocsi a hálószobánk közepén. Ez a Kicsi fantáziáját igen élénken foglalkoztatja. Odaáll a babakocsi elé, megsimogatja a belsejét, és naponta megkérdezi, hogy megsimogathatja-e a Marci babát, ha megszületik és beletesszük? A válasz magától értetődő a gyerek megelégedésére. Már nagyon várom, hogy ott tartsunk, ha jól belegondolok! Igen nagyon.

Barnalány