Terhesnapló 14: Nincs többé cumi és ujjszopás!

A hét az óvodai búcsúzás jegyében telt. A Nagy befejezte ottani pályafutását, de az utolsó héten még sok érdekes programban volt része, így például a tűzoltóságon is jártak, egy napot sem hagyott volna ki – ellentétben az eltelt három év igen sok napjával. A Középsőnek elbúcsúztattuk az egyik óvó nénijét, aki elköltözik, nagyon sajnáltuk, és bizony megint igyekeztem a könnyeimet visszatartani nem túl sok sikerrel, gondolván milyen ciki, amikor körbenézve láttam, hogy bizony nem csak a kismamák törölgetik a szemeiket. A Kicsi viszont most kezdi majd szeptemberben, így neki az első szülői értekezlete volt a héten, megtudtuk, melyik csoportba fog járni, és hogy napocska lesz a jele. Már nagyon várja, és minden egyes éneket úgy vezet be, hogy az óvodában tanulta... Az elején kicsit furdalt a lelkiismeret, amikor kérdezte, hogy mikor mehet oviba, és a válasz az volt, hogy ha megszületik a kistestvéred. Remélem, nem úgy fogja megélni a dolgot, hogy a baba jön, őt meg elküldjük otthonról. Örülök, hogy ennyire szeretne már ovis lenni!

Még két dologtól búcsúztunk a héten, bár egy kicsit bizonytalan voltam, mondván kell-e nekem a plusz stressz, de a férjem nagyon határozott volt, és szerencsére neki lett igaza. Ezek a dolgok pedig a cumi és az ujjszopás voltak. A sikerünk kétharmados lett, én meg vagyok elégedve. A téma kapcsán már sok mindent lehetett olvasni, melyik a jobb-rosszabb, miről könnyebb leszokni. Nos, nálunk a Nagy az ujját szopta, a két kicsi pedig cumizott. Mindegyikről tudnék pro és kontra érveket mondani. Úgy gondoltuk, elég a dologból a Nagy fogai miatt a Középsőnek a beszédproblémái miatt, és egyáltalán fejezzük be ezt a témát, így megbeszéltük, hogy amint vége az ovinak, mindenki egyszerre abbahagyja az említett dolgokat. Persze némi ösztönzésül beígértünk fejenként egy régen kért ajándékot. Nagyon féltem a következő néhány éjszakától, felkészültem lélekben a cirkuszokra, szóval sötéten láttam a közeljövőt. Legnagyobb megdöbbenésemre nem így történt. A cumikat látványosan kidobta a férjem a kukába (persze azért az én félelmeim miatt csak a látvány volt meg, ettől a cumik még nem oda kerültek), a Nagy pedig ragtapaszt kapott az ujjára.

A két nagy innentől kezdve gyakorlatilag leszokott. Volt egy kis próbálkozás a Középső részéről, de nem túl sok, és csak első éjszaka sírt háromszor, de hamar meg tudtuk nyugtatni. A Nagy annyit kért, hogy feküdjek mellé, amíg elalszik, ezt meg is tettem, öt perc sem volt, és az éjszaka nyugodtan telt. Én büszke vagyok rájuk! A Kicsi velük szemben túl kicsinek bizonyult, mert már az első nap délben dührohamot kapott, csapkodott fakanállal, üres flakonnal, teljesen kikészült. Neki bizony nem kell semmilyen ajándék, csak a cumiját adjuk vissza! És anya, jó a rágott is, csak legyen! Be kell vallanom, megsajnáltam, mert egy ekkora gyereknek úgy éreztem, sok egyszerre a szobatisztaságra szoktatás, a kistesó érkezése és még a cumit is elveszik tőle... Így alváshoz neki még van cumi. A többi időben küzdünk, férjem nagyon következetes, még szerencse, hogy a hosszú hétvégén velünk volt, én nem biztos, hogy tartottam volna magam. De nincs nagy hiszti az ügyben, csak fellángoló próbálkozás. Remélem, mire a baba megszületik, ez a dolog is rendeződik.

Sűrűsödnek azok az események, amiket még a szülés előtt mindenképpen szeretnék megvalósítani, vagy a „még utoljára” jegyében zajlanak. Ez utóbbi örömére elmentünk színházba a Naggyal kettesben egy hirtelen ötlettől vezérelve. (Annyira örült neki, hogy a villamosra felszállva hangosan adta az utazóközönség tudtára úti célunkat, alig bírtam csendességre szorítani.) Az előbbi kategóriába pedig a hétvégi programunk sorolható, ugyanis lementünk a nagypapámhoz a Szigetközbe. Jól sikerült, nagyon örült nekünk, bár a 92 évével már eléggé fárasztották a gyerekek és a programok, ennek ellenére ahová csak tudott jött velünk, végigsétált a kiliti duzzasztómű területén a nagy melegben, és egy délelőttön keresztül hintáztatta a gyerekeket a hinta mellett kisszéken ülve. Én is simán bírtam az utazást, sőt, jobban voltam, mint otthon. Alig keményedett a hasam, nem fájt a derekam, bírtam a sétát, igazán jó kikapcsolódásnak bizonyult a hétvége.

A mélypontot talán a vasárnapi ebéd jelentette egy étteremben, ahol a gyerekek kisebb feltűnést okoztak, és viszonylag sok kínos pillantást kaptunk el a körülöttünk ülőktől. Pedig igazán csak kétszer borult fel az ásványvizes üveg, csak négy-ötször kérdezték hangosan, hogy mikor jön már az ebéd, csak kétszer kellett őket a földről fetrengésből kizökkenteni, illetve tényleg kevésszer vesztek össze hangosan a gyereksarok játékain. Ez van, ha az ember három gyerekkel képes ilyen helyekre betenni a lábát... Esténként mindig kimentünk a Mosoni-Duna partjára, ahol a gyerekek a férjem kíséretében bokáig álltak a hideg vízben, kavicsokat dobáltak, és kacsákat etettek. Én mindeközben ültem egy padon, gyönyörködtem a tájban, simogattam a pocakomat és néztem a többieket. Nem csoda, hogy a derekamnak kutya baja sem volt! Hazaérve aztán szépen visszazökkent a rendes hétköznapokba, miután kipakoltam az összes cuccot, beraktam a mosógépet és nekiálltam felszámolni a hazajövetelkor keletkezett káoszt. Kezdődhet az utolsó két hónap, nézek elébe!

Barnalány

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?