Hol is kezdjem az utazásom elmesélését, amely egy férfinak a legnagyobb kalandja? Minden férfi életében eljöhet az, mikor gyermeke születik, és apává válik. Fel lehet-e készülni erre az eseményre? Nem. Bármenyit is láttál, tanultál, készültél, nem ér semmit addig, amíg meg nem született az első gyermeked.

Az első kilenc hó az anya felkészülése. Az apa, mint egy külső megfigyelő hallja, látja a dolgok fizikai változását, de nem belül, benne történik a folyamat. Az apaság, a nagy kaland igazi kezdete a születés napján kezdődik…

A gyermekem jövetele január végére volt kiírva. A nagy nap előtti héten tombolt a legerősebben a tél. A párom az utolsó napokban, ahogy közeledett a nagy pillanat, egyre nehezebben tudott mozogni. A gyermekem a pocakban komoly fizikai kihívások elé állította. A feleségemet, amennyire élvezte a terhesség eddig minden pillanatát, az utolsó időszak annyira viselte meg. Az állapotosság terhességgé változott. Ünnepként vártuk a születésének kiírt napot. Pont akkorra volt kiírva a heti vizsgálatok ideje. A kórházban megerősítették a gyanúnkat, amely végtelenül elszomorított minket. A gyermek nem akart még kibújni a biztonságos zugából. Feleségem lelkileg felkészült az innentől rá váró mindennapos kórházba járásra, ami ekkora már komoly kékszalag túrává vált számára. Este, mint már egy ideje, ugyanúgy feküdtünk le, szívünk megtelve várakozással és vágyakozással…

Szombat hajnalban hat előtt feleségem hangjára ébredtem. Ez volt az a perc, amit egy férfi sosem felejthet. A feleségem nyugodt hangján közölte, hogy nem akar megijeszteni, de elfolyt a magzatvize. Számomra olyan nyugodt volt, hogy egy pillanatig sem gondolkoztam a válaszon, ami ez volt:
- Aludhatok még tíz percet? – a túlélők bölcsességével könnyű élni, de ha akkor tudtam volna, hogy mi vár ránk, akkor egy órát is aludhattunk volna még.

Szóval a születés napja nyugodt, előre lebeszélt forgatókönyv szerint indult. Elkészültünk, amíg a taxit intéztem, addig a páromnak volt ereje, ideje, kedve szendvicseket készíteni. A magzatvíz távozása után még rendszertelenül és enyhén jöttek a fájások. A természet is kegyes volt hozzánk, a téli város a heti események ellenére nem vált a hó foglyává. Az autóval hamar beértünk a kórházba. Még időm sem volt gondolkozni, máris magával ragadt az események sodrása. A kórház szinte üres volt, mikor hét óra előtt beértünk. A nap folyamán többször hálás voltam annak, hogy nem egy kórházsorozatokból ismert közegben kellett megtörténnie a fiam világra jöttének. A feleségemet a nővérek azonnal bevitték a szülészet zárt részlegére. Ott volt még egy percünk, ahol segíthettem neki átöltözni, azután elváltunk. Az egész nap legrosszabb kettő órája jött el számomra a szülészet előtt ülve.

Hirtelen megteltem kérdésekkel és rettegéssel. Az üres folyosón ülve hirtelen rám zuhant a csend, amit néha törtek meg. Minden ajtónyitódásra felugrottam, várva, hogy mondjanak valamit. De senki nem mondott semmit. A kezem egyre jobban kezdett remegni az idegességtől, egyre vadabb dolgok jutottak az eszembe, mikor végre jött egy üzenet a feleségemtől, hogy minden rendben, csak vizsgálatok vannak. A teljes megnyugvást csak az tudta megadni, amikor a szülésznő jött ki hozzám közölve, hogy a párom beöntése után már bemehetek hozzá, és vegyem meg a steril ruhát. Mint mondhatnék erről? Egy ételautomata gép, ahol szép sorba állnak a csomagok kék és zöld választékban, csak épp a méretek nem túl egyértelműek. Ezen nem is igazán gondolkoztam akkor. Csak később derült ki hogy XL-es méretűt sikerült választanom, amibe kétszer is elfértem volna. Ez akkor egyáltalán nem érdekelt.

Meglepetésemre a feleségem csoszogott ki elém, hogy most már én is bemehetek. Innentől kezdődött az igazi maraton számunkra. A vajúdás minden egyes fázisát végigéltem a feleségem mellett. Hol a szülőágy mellett szorítottam a kezét, miközben infúzió és egyéb gyógyszerek csepegtek a karjába, hol a folyosón sétáltam mellette. Vagy a hátát, nyakát masszíroztam, miközben egy fotelbe kapaszkodott. Itt már nem az a fontos, hogy mit teszel, vagy mit nem teszel. Itt már csak az a fontos, hogy mellette legyél. A feleségem sokat segített azzal nekem, hogy kellő méltósággal kezelte a fájdalmait. Végig nyugodt maradt, és így én is nyugodt tudtam maradni mellette. A vajúdás egyre hosszabb és nagyobb fájdalmakkal járt. A szülészet szinte üres volt, az ott dolgozók jöttek-mentek. Miközben a nővérszoba előtti fotelben szenvedtünk, mások az ebéden vitatkoztak, és a szülésnőnk meg is kérdezte, milyen lehet a békacomb. Számukra jelenlétünk mindennapos volt, csak számunkra volt ez a nap maga a varázslat. Mikor már a fájások elérték a feleségem tűrőképességének határát, megkapta a fájdalomcsillapítót. Későbbiekben imába foglaltuk az epidurális érzéstelenítést.

Emlékszem azokra a cikkekre, tévé-vitákra, amik „epi” szükségességét vitatják. Apák közt beszélve, egy percig se gondolkozz a válaszon, ha egyszer a párod sarokba szorítva véleményt kér erről a kérdésről. Kell az az „epi”. Feleségem a már több órányi fájások után végre kapott egy kis pihenőt. Összeszedhette magát a szülés igazi, a tényleges részére. Az orvosunk és a szülésznő is megerősített bennünket, hogy csak filmekben létezik az első gyermeket váróknál a második nyomásra kicsusszanó gyermek. Szinte hihetetlen, több mint tíz óra vajúdás után végre a célegyeneshez értünk. A méh kitágult, kinyílt, a fájások megfelelőek. Az „epi”-t ekkora már levették. Elkezdődött a tolási fázis. A legnehezebb, a legfájdalmasabb része a napnak. Már csak egy dolgom maradt, a feleségemet biztatni, homlokát törölgetni, oxigéncsövet tartani az orra előtt.

A végére te is annyira elfáradsz, hogy már azon sem lepődsz meg, mikor a szomszéd műtőből átjönnek az orvosok kicsit nézelődni, vagy egy másik orvos evezősedzőként üvölti a párodnak: „- Bent tart, és nyom, nyom, nyom, nagy levegő, és nyom, nyom, és nyom!” És távoznak. Vagy azon sem, hogy hirtelen felbukkanó magas erős férfi orvos teljes súlyából nyomja a párod hasát, az orvosotok meg oldalról teszi ugyanezt vele, közben láthatod, ahogy a szülésznő két kézzel megragadva gyermeked nyakát kihúzza. Ezzel záródik egy tizenkét órás szülés. Fiam 55 centiméterrel és 3700 grammal született meg. Innentől az események már más színben látszódnak. Nézed a gyermeked, és igen, ekkor történik meg az, amit már az anya kilenc hónapja átélt. Ekkor tudatosul benned valami nagyon mély ősi dolog, ami egy eddig nem ismert dolgot kapcsol be benned.

Innentől kimerülten, fáradtan jönnek a dolgok. A gyermeked megvizsgálják és anyjára teszik. Mivel a kicsit is roppantul megviselte a hosszú születése, ezért nem sokáig csodálhatjuk. Hamar elviszik tőlünk, hogy inkubátor alá tegyék. Amíg feleségemet összevarrják, én máris az információ-áradatban találom magam, amint megosztottam az örömhírt. Máris számtalan hívás és üzenet érkezett. Még kettő órát feküdtünk a szülőágyon, hogy magunkhoz térjünk. Közben halkan beszélgetünk. Párom kevés vizet és ételt erőltetett magába. Én végtelenül büszke voltam rá. Végigcsinálta a nők legnagyobb feladatát. Gyermeket szült… Segítettem neki még a kórtermébe berendezkedni, és élelemmel ellátva otthagytam a kórházban. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz ott hagyni akkor. Így kezdődött a legnagyobb kaland. Az este folyamán egy ősi szertartásnak hódolva megtartottam a tejfakasztót. Minden leendő apukának mondom, kötelező ezt megtartani.

Miközben végre a hosszú nap után a hideg sört iszogatod, a barátok, és ünneplés körbe vesz. Mit is mondhatnék? Nem azt fogod érezni, amit most gondolnál. Egy egészen más fajta örömöt, amit eddig nem éreztél. Hisz ez az ünnep nem egy lezárása valaminek, nem egy kapcsolat megerősítése. Hanem egy életet, egy új tiszta lelket jelent, ami innentől a tiéd. A te felelősséged lesz innentől. Ettől kezdve az eddigi életed véget ért. Hisz halál és születés együtt jár. Az anyának kilenc hónapja volt erre. Viszont te a születés pillanatában meghaltál, és gyermekeddel együtt születtél újra. Ezt igazából nem is fogod felfogni, mert ez belénk van kódolva. Csak egy furcsa érzésként fogod megélni. Egyszerűbb férfiak szavaival élve: Úristen, apa lettem!

GY.K.P.