Anyák, ne bízzatok az állami hivatalokban!

Ahogy az szokás, amikor valaki kereskedőnél vásárol autót, a teljes körű ügyintézést rájuk bíztuk. Írtunk adásvételi szerződést, kaptunk számlát, az okmányirodában átírták a nevünkre, minden papírunk rendben volt, jelentettük a hivatal felé, hogy mit vettünk a rokitámogatással, biztosítást kötöttünk, intéztük a súlyadót, mindent, ahogy tudomásunk szerint kell.

Egy valamit nem tudtunk: hogy ne higgyünk a hivatalnak. Hiába szól a törvény úgy, hogy az okmányirodában át sem írhatják a nevedre az autót, míg az illetékbefizetés meg nem történik (és ezt a postai csekkel vagy az átutalási bizonylattal nem igazolod), nem lehetsz nyugodt, hogy „a nevemen a kocsi, minden OK”. Neeem. Hiába a törvény, hiába állami hivatalról beszélünk: ha valami gebasz van a „pénzmozgással”, akkor annak neked kell utána járnod. Rosszabbik esetben újból befizetned és recegned az adócsalás vádja miatt.

Kivéve persze, ha a kereskedőtől megkaptad és öt éven keresztül őrizgetted a csekkszelvényt. Máskülönben könnyen úgy járhatsz, mint mi: bár az autót fél éve eladtuk, a NAV-nak most, három év elteltével jutott eszébe, hogy számon kérje _rajtunk_ az illetékbefizetés igazolását. Az levelüket olvasván azelső reakcióm kb. a „he?” volt. Miért engem találnak meg vele? Ha nem stimmel valami, miért nem az okmányirodánál érdeklődnek, miért nem tudja hivatal a hivatallal elintézni, ha valami adminisztrációs gondjuk van? – gondoltam. De hiába: a NAV mégiscsak egy olyan hatóság, amitől tart az ember, akkor is, ha közalkalmazottként minden fillérjével elszámol, ezért nyomozásba kezdek.

Először is felhívom az ügyintézőt, hogy haladékot kérjek, mert 8 nap kevés lesz (pláne, hogy anyós vette át a levelet, egy nap „késéssel” ért el hozzám). Az ügyintéző közli, hogy „nem kell azt komolyan venni”, de én már óvatos vagyok, ragaszkodom ahhoz, hogy ezt írásban is megkapjam.

Felveszem a kapcsolatot a kereskedővel, tőlük kapok egy ígéretet, hogy „felgöngyölítik a szálakat”, de ez valahogy nem tud megnyugtatni. Kiderítem, melyik okmányirodában írták át a kocsit. Telefonálok, levelet írok, megint telefonálok, hogy két hete várok a válaszra, mire azonnal megjön az email: a hivatal igazolja, hogy a _közhiteles járműnyilvántartásból_ megállapítható, hogy xxx111 rendszámú, ilyen-és-ilyen gépjárműre, ekkor-és-ekkor, a megbízásunkból eljáró xy személy, ekkora összeget xxxxxxx számú postai csekken befizetett.

Felhívom a postahivatalt, ahol a csekket befizették. Ők nem tudnak segíteni, hívjam a központi számot. Az általuk megadott számot két napon át próbálom hívni, különböző időpontokban, hátha felveszik, de még ki se cseng, már megszakad a hívás.

Előttem a paksaméta, felhívom a NAV ügyintézőt, hosszasan beszélek, ő meg hárít, semmi érdemi információt nem ad, szóban állítólag nem teheti. Majd hozzáteszi, hogy minek ezen idegeskedni… Felhúzom magam, indíccs az adóhivatalba.

Bár a sorszámosztónál jelzem, hogy név szerint ki intézi az ügyemet, mégis másvalakihez kerülök. Gyakorlatilag egy kérdésre szeretnék választ kapni: rendben van-e így a történet, hogy az okmányiroda igazolja a befizetést? Az ügyintéző itt is hárít, arra biztat, hogy írjak levelet. Majd elbírálják. Nem akarok izgulni, míg megszületik a döntés, szeretném tudni, ilyen esetben mégis milyen szempontokat mérlegelnek. Választ nem kapok, helyette azzal kezd el foglalkozni, hogy nem is az én nevem van a papírokon (a férjem nevén volt az autó). Kérem, hogy beszélhessek egy vezetővel, aki tájékoztatni tud. Felhív valakit, a telefonban már enyhén csúsztat a helyzetet illetően, mindegy, átülök egy másik asztalhoz, kivárom a főnököt.

A beszélgetés során kiderül, hogy az egy dolog, hogy az okmányirodában nyilvántartják az adatokat, de a csekk sorszáma nem elegendő bizonyíték arra, hogy „valóban történt-e pénzmozgás”, ugyanis a _hivatalnok_ és a _befizető_ (jelen esetben a kereskedő) összejátszhat és beírhatnak egy olyan csekk-sorszámot is, amit nem fizetnek be.

Nézek, mint a luki nyúl, mert nem akarom elhinni, hogy ha azt feltételezik – mert a gyakorlat ezt mutatja – hogy egy állami hivatalban sikkasztanak, akkor azt miért rajtam kérik számon? Miért nekem kell kuncsorognom a kereskedőnél, az okmányirodánál és most már a postánál, hogy igazolni tudjam, hogy „valóban történt pénzmozgás”?! Próbálkozom még, mondom a magamét, de hát mégiscsak ők a hatóság, nagyobb apparátussal rendelkeznek, mint jómagam, de hiába: nyilván könnyebb a balfasz polgáron számon kérni, mintsem a hivatali korrupció után nyomozni.

Mint a kivert kutya, elballagok a postára. Oké, megírom nekik is a levelet, a „központba”, de addig is, nézze már meg valaki azt a kurva csekkszámot, hogy ne rágjam a körmöm, amíg megérkezik a hivatalos válasz… Hátha nem kéne káromkodnom és azon agyalnom, hogyan fussak az igazam után? A postás kisasszony kedves, segítene, de nem tud: ő csak egy évre visszamenőleg látja a befizetéseket, és ő sem tud kit felhívni… majd vigasztalni próbál: nem egyedi eset az enyém, volt már, aki sírva fakadt előtte, hogy „de hát hová lett a pénzem!?”

mspoppy

Kérjük, töltsd ki olvasói felmérésünket itt.

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?