Az indított szülés végén meg kellett császározni

A szülészeten alternatív szülőszobák találhatók, barátságos, narancs-piros festéssel, fürdőkáddal, labdával, homeopátiás szerekkel, illóolajokkal. A szülészet személyzetének gerincét a hebammék alkotják. A terhesgondozás alatt minimum kétszer van velük elbeszélgetés, illetve elvégzik a kötelező vizsgálatokat a babával és a mamával kapcsolatban. (A terhesgondozás alatt orvos is vizsgál természetesen, 4-6 hetente, csak ultrahanggal, manuális vizsgálat egyáltalán nincsen.) A hebammék segítik világra a kisbabát természetes szülésnél, és végig segítik a vajúdó nőnek. Ők vizsgálják meg az újszülöttet közvetlenül megszületés után. A gyermekágy idejében (kórházi és otthon töltött idő) ugyancsak a hebammék segítenek megtanulni szoptatni, ellátni a kisbabád, magadat ellátni a felépülés idején, és ebben az időszakban az ide vonatkozó kötelező vizsgálatokat is elvégzik.

Történetem:

Szeptember 23-ára voltam kiírva a kisbabánkkal, mivel addig a napig nem érkezett meg, szeptember 23-án be kellett mennem a szülészetre, ott ctg-t, ultrahangot csináltak. Szinte már itt felgyorsultak az események, ami nagyon meglepett a problémamentes, örömteli terhesség végén. Két orvos is megvizsgált ultrahanggal, megállapították, hogy a magzatvíz kevés, így a következő napon, 24-én mesterségesen kell megindítani a szülést. Ehhez egy szelídebb gyógyszert kapok, amiből 3 óránként felhelyeznek egyet vaginálisan, a gyógyszer méhösszehúzódásokat generál és nagyjából 2-3 gyógyszer után elindulhat a szülés. Legtovább 2x24 órát figyelnek meg a gyógyszerrel, utána császár.

Kedd reggel 6 órakor megkaptam az első adag gyógyszert. 9-10 órakor már 2 perces fájásaim voltak, így jeleztem a hebamménak, hogy lehet, hogy valami máris elindult, azonnal megnézett ctg-vel, a baba jól volt, a méhem pedig elkezdett maximumon dolgozni. Ekkor még egy sima betegszobában voltam. A hebamme javasolta, hogy várjunk egy picit, majd a fájások ereje exponenciálisan nőtt. Ekkor mindössze kevesebb mint 1 cm-re voltam tágulva, kőkemény méhszájjal. 1 órakor, amikor a barátnőm (aki a szülésnél részt vett) telefonált, hogy indulhat-e hozzám, már négykézláb vajúdtam az ágyon, és akadozva mondtam neki, hogy aha, jöjjön, persze. Közben megpróbáltam magamba gyűrni egy kis ebédet, 2-3 falat csusszant le. Eltelt egy újabb óra, irgalmatlan hasmenés esett nekem, gyorsan elintéztem egy szobán kívüli vécén. Majd nagyon meg akartam mosakodni, de a szobában lévő mosdót a szobatársam foglalta, a nagyobbik gond pedig az volt, hogy úgy éreztem, hogy képtelen leszek egyedül megmosakodni, így megnyomtam a nagy piros hebamme-hívót, aki azonnal a szülőszobára irányított, ott még 2 extrém hasmenés, fürdés remegő lábakkal, ctg, méhszájvizsgálat és megkezdődtek az események.

A ctg nagyon őrült sinus-görbéket mutatott, 2-3 cm-re voltam tágulva, és a fájások elkezdtek folyamatossá válni. Javasolták a kádas vajúdást, ami csak addig a pillanatig esett jól, amíg elmerültem a meleg vízben, ugyanis nagyon rövid időn belül újra érkeztek a fájások szünet nélkül, amit teljesen szó szerint kell érteni, 2 lélegzetet nem tudtam venni közben. Eközben megérkezett a férjem is, lesápadt, sajnált, de nagyon jól esett, hogy megláttam őt.

A folyamatos fájások miatt gyógyszert kaptam vénába, hogy legyen szünet a fájások között, ez mérföldkő volt. A kádból kijöttem a méhszájvizsgálat miatt, ami 5 cm volt. Ez akkora örömmel töltött el, hogy képes voltam újabb órákat vívni a fájdalmaimmal. Percenként kérdeztem, hogy jól van-e a baba, és amikor a fájás jött, nagyon hangosan üvöltöttem, csak így voltam képes bírni. Segítőim közben gyarapodtak, a férjem, a barátnőm mellett frissen végzett orvos barátnőm is megérkezett (teljesen véletlenül kellett nálunk tartózkodnia), mellettük a hebamme folyamatos jelenlétével biztosított a biztonságról. Teltek múltak az órák, meglepően gyorsan. 7 órakor 8-9 cm-es tágulásnál pedig elfolyt a magzatvíz. Örültem, haladtunk, úton a baba, meglesz a baba, ennél jobb nincs is, hangosan biztattam magam, hogy az egész eseménysor, jó (és tényleg az). Amikor a magzatvíz elfolyt, az eddig is irgalmatlan kemény fájdalmak természete megváltozott: mintha betont öntöttek volna a medencémbe, amivel szét akarnák azt roppantani, és folyamatosan egy picit többet, hogy na, akkor roppanjon is meg. Így telt el további 3 óra, és a tágulás elakadt, a baba magasan volt, picit átlósan. Guggolva, függeszkedve, akupunktúrával próbáltunk lecsalogatni, de megállt. Ekkor lépett közben a szolgálatban lévő orvos, aki két dolgot ajánlott: egy kevés epidurál, attól lehet, hogy lejjebb megy a baba, és megszületik, vagy császármetszés.

Nagy volt a dilemma. A népes segítők, az orvos és a hebamme az elsőt javasolták, a férjem a császárt, én meg vacilláltam. A gondolataim ekkor már egyáltalán nem voltak tiszták, örültem, ha a kérdést megértettem. Elvánszorogtam, hogy pisiljek, és a pillanatnyi egyedül töltött időben hallgattam a megérzésemre, és azt mondtam, hogy a császárt választom. Megkérdezték, hogy miért, mondtam, ez a megérzésem, hogy ez a jó döntés. Villámgyorsan történtek az események, katéter, egy kérdőív nekem, az aneszteziológus tájékoztatása az epidurálról, a nőgyógyász tájékoztatása a császármetszésről. Kaptam egy hálóinget, és irány a műtő, közben elkezdtem elképesztően vacogni. A fájások ugyanazzal a szaggató erővel érkeztek, ez egészült ki a fagyoskodással. Megkaptam a szurikat, a lábamnak jó meleg volt, a karjaim meg 3 cm-t ugráltak le-fel a fázástól, fogaim hangosan kocogtak.

Nagyon izgatott voltam, éreztem a hasamnál a gyömöszölést, tudtam, hogy nagyon rövid alatt meglesz a baba, és nagyon vártam. Aztán este 11-kor meghallottam azt a gombhangot, ahogy felsír. Ohh, hát semmihez nem fogható! Gyorsan elvégezték rajta a vizsgálatokat, és zöld plédben a fejem mellé tették a kislányomat, és semmi mást nem tudtam (a kezeim fixálva voltak) mint nagyon-nagyon sokszor megpuszilni azt a kis puha fejecskét, nézni azokat a csodálkozó okos szemeket! Végre kiszállt a karjaimból a reszketés. A műtő teljes személyzete egyesével gratulált. Visszavittek a szülőszobába, a mellkasomra tették és boldogan néztük, ahogy szopizik.

Azóta mámorban vagyunk ettől a pici lánytól.

Már aznap úgy hunytam le a szemem, hogy ha újra kellene a napot élni, úgy hogy tudom, mi vár rám, hát szívesen megtenném.

(Az császárt végző orvos megerősített, hogy a döntésem a műtéttel kapcsolatban helyes volt.)

Noémi