Erkölcsöt fog tanítani, aki maga sem tudja, mi az?

Hazahozta tegnap a Nagy a tájékoztatót, melyben leírják, hogy a gyermekemnek, aki jövőre ötödikes lesz, kötelezően erkölcs vagy hittanórára kell járnia szeptembertől. Nem az első sokk volt, mert a Kicsi elsőbe megy, és már a beiratkozáson is feltették a nagy kérdést, és ott ültek a különböző felekezetek képviselői, hogy segítsenek a választásban (vagy nem tudom, miért. Hiszen ha valaki katolikus, akkor, gondolom, nem kell kampányolni, hogy katolikus hittanra írassa be a gyereket, ha meg nem vallásos, akkor majd most az lesz?). Ott is azt feleltük, amit most is felelnék, ha megint nem lenne időm választani: erkölcstanra szeretném járatni.

Csak elmerengtem: ki lesz a felkent oktató? Miből tanulja meg, mi a kívánatos tananyag átadásának tökéletes formája? Mit fog mondani annak a gyereknek, aki például a múltkor, amikor észrevette, hogy a gyerek elfelejtette az egyik leckét felírni a táblára, nem a gyereknek jelzett, hogy pótolja, hanem a tanárnak, hogy a gyerek lehagyta – gondolom, rosszindulatú vagyok, ha azt érzem, hogy osztálytársnak nem az volt a fontos, hogy mindenki tudja, mi a lecke, hanem az, hogy a másik bajba kerüljön, meg is történt, a gyerek fekete pontot kapott. Vagy mit fog mondani annak, aki a gyereket minden nap ledarálja olyan szövegekkel, hogy kicsi vagy, nyomorék, gusztustalan, tökmindegy, mit veszel fel, sose leszel szép, a fogyatékosok iskolájába kéne járnod, nem normális gyerekek elől szívni a normális iskola levegőjét? Mit fog mondani annak a pedagógusnak, aki ezeket a dolgokat észre sem veszi, hiszen harmincegynéhány gyerekre kell felügyelnie, szóval csak arra van ideje, hogy megbüntesse, akit felnyomnak a társai, arra már nem, hogy utánajárjon, mi is történt valójában? Mit fog mondani annak a szülőnek, aki egy gyereket a reggel gyülekezők közül kiemel, öt centire belehajolva az arcába fenyegetni kezdi, majd az egészet letagadja?

A nevelést a szülőkkel, pedagógusokkal kellene kezdeni. Alapnak kellene lennie, hogy nem bántunk, nem árulkodunk, nem sodrunk bajba senkit; de szólj, ha valami fáj, mert meg kell nézni, hogy nem súlyos-e, és nem bántják azt a másikat, nem direkt rúgta úgy a falnak a labdát, hogy téged találjon el; alapnak kellene lenni, hogy a gyereket arra tanítjuk, hogy mindenkit el kell fogadni, legyen az bármennyire más, mint te. Alapnak, hogy a te személyes jogaid csak addig érnek, amíg az ő jogait nem csorbítod, de az övéi is véget érnek, ha a tieid csorbulnak; alap, hogy soha, semmiért nem bántunk mást, hiszen attól nekünk nem lesz jobb. De ki tanítja meg ezt a szülőkkel, ki a pedagógusokkal? És ha ők nem tudják, hogy tanítsanak bármit a gyerekekkel?

Ülök, és gondolkodom. Szeretném én ezt az erkölcstanos dolgot. Szeretném. De a gyerek nem azt tanulja, amit mondasz neki, hanem, amit lát. A szülőtől, a társaktól, a tanároktól. A világ olyan, milyenné tesszük – de a gyerekeink olyanok, amilyen a körülöttük lévő világ. Hol kezdjük a változást? Kezdjük, vagy üljünk le, és adjuk fel?

Beiratom a gyereket erkölcstanra. Aztán meglátjuk.

banyavári

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?