Ha olyan családban cseperedsz fel, ahol anya és apa együtt van és szeretik egymást, testvéreid vannak, nem éltek hűűű mekkora lábon, de minden van, ami kell, akkor már kislányként megszületik a fejedben az ideális élet ábrándja. Ezt az évek múlásával igyekszel is megvalósítani. Elképzeltem, hogy kijárom az iskolákat úgy, ahogy a nagy könyvben meg van írva, aztán, vagy már az iskolapadban, megismerem a nagy Őt és mikor már megvan a ház, autó, tisztes állás, akkor a házasság boldog útjára lépünk mi is. Jönnek a gyerekek, egy lány, egy fiú, mert a reprodukció éppen elég.

Aztán jön az első pofon, későn érő típus vagyok: hogy az iskolákat kijárni sokkal jobb marha nagy kerülőkkel. Nem buktam én meg soha, nem voltam égetnivalőan rossz sem. Egyszerűen úgy alakult, hogy kicsit bóklászva, 22 évesen érettségiztem le. Nem zavart akkor sem, most sem. Aztán jött a főiskola, ami külső szemlélőnek annak is tűnik, de csak egy sima felsőfokú OKJ-s képzés van mögötte. Ami nem rossz, mert időközben ráeszméltem, hogy diplomával vagy anélkül, de rohadt nehéz ebben az országban munkát találni, még, ha dolgoznál is, mert józan paraszti eszeddel mérlegelted, hogy segélyből megélni nehéz. Azért lett meló is, viszonylag gyorsan, fél év alatt.

Párkapcsolatból sem volt hiány az iskolaévek alatt, nem olyan sok, két komoly és egy kaland. De egyik sem az igazi, nincs meg bennük az X, mármint azŐ. Hazaérkezvén ismét belebotlottam valakibe, aki egyáltalán nem azt adta nekem, amit megérdemeltem, mégis húztam vele a macska-egér játékot vagy másfél évig. Mikor megelégeltem, felálltam, és vissza sem néztem. Elkezdtem, azt, amit másfél éve kellett volna. Éltem. Minden hétvégén buli. Egy-két kaland. Aztán év végére rájöttem, hogy nekem nem ez kell. Hanem egy társ, aki jó hozzám, szeret. És elindulhatok annak a gyermeki ábrándnak a megvalósításához vezető út rögös részén.

Jött is a legény. Először nem is tetszett. Mégis hagytam, hogy hazakísérjen. Más volt mint a többi. Nem akart egyből leteperni, válaszolgatott az agyament kérdéseimre, pedig akkor látott először. Rutinos voltam, és mindent megkérdeztem, amit akartam. Egy rossz válasz, és elbukott volna. Mikor feltettem azt a kérdést, hogy van-e gyereke, arra számítottam, hogy nincs. Így mikor közölte, hogy van egy lánya, szinte fel sem fogtam. Na jó, lehet, hogy ittasabb voltam, mint ahogy arra emlékszem.

Másnap randi. Ismét előjött a „van egy lányom” témakör. Megbeszéltük, hogy ismerem is az anyját, mármint a gyereknek. Nem voltak soha házasok, még csak nem is volt párkapcsolat. Egyszerűen csak egymásra talált egy akkor még csak három gyermekes, válófélben lévő anyuka és Ő. Pár alkalom együtt, és kész is a gyerek. Persze Ő erről kicsit több mint másfél év múlva értesült, akkor is csak azért, mert a válóperen a volt férj kijelentette: a legkisebb után nem fizet semmit, mert nem az övé. Állítások, ki kivel, mikor és hol volt együtt, amit egy apasági teszt követett. Igen. Bebizonyosodott, hogy az övé. Nem akarta, sem a gondolatot, sem a gyereket.

Anyukája unszolta, hogy a gyerek nem tehet róla, legalább nézze meg. Nagy nehezen, de belement. Aztán a nevére vette és egyre többször vitte haza, hozzájuk, az újdonsült nagyszülőkhöz. Ő dolgozott. Sokat. Csak esténként látta, de szépen lassan megszerette, hiszen az ő vére. Megismerkedésünk előtt egy hónappal töltötte a négyet.

Ábrándjaim listája most kapta a második pofont. Nem elég, hogy nem vagyok már húszas éveim elején járó, diplomás, jól kereső, álommelós lakástulajdonos. De mikor találok egy srácot, aki ráadásul Ő, ülök Vele a tóparton a padon, és csak jár az agyam. Hát mégsem mehet semmi, egyszer sem az életemben kanyar nélkül, térkép szerint?! ( Ez természetesen azóta sem változott.) Van egy gyerek. Kész vagyok én erre? Együtt tudok én lenni egyáltalán olyasvalakivel, akinek van egy gyereke? Az első válasz az eszemtől a szívemnek, hogy nem. Nem akarom. Nem jó ez így. Nekem olyasvalaki kell, aki független, akinek én szülöm majd az elsőt és a másodikat is.

A második randin erre is készültem. Megmondom neki. Nem megy, és különben is, most kezdem megtalálni önmagam, nem kell nekem pasi, főleg nem Ő. És nem tettem meg. Ott ültem, hallgattam, ahogy mesél, néztem a szemébe, éreztem, ahogy megfogja a kezem és nem ment. Akartam Őt. Tudni, hogy mi lesz ebből. Mert más, mint az eddigiek. Akar engem, úgy, ahogy vagyok. Ez furcsa, de jó érzés. Belementem hát. Mikor megismertem a lányát, nem tudtam mit kezdjek vele. Aranyos, jó természetű, de tipikus "nyilas", mint én. Ami persze nem baj. Még.

És jött a harmadik pofon. Az életünk jól alakult, bár a kacifántok megmaradtak. Megismerkedésünk után fél évvel teherbe esetem. 26 éves voltam és úgy éreztem, akarom az Ő gyerekét. Ő először igen, aztán nem, aztán egy hét gondolkodás után rájött, ha most, 32 évesen fél a ténytől, hogy lesz egy gyerek, aki mindig itt lesz velünk, akkor 34 évesen is félne tőle. Tehát belevágtunk. Rá három hónapra megtartottuk az esküvőt is és tavasszal megszületett a lányunk. Család lettünk.

És ekkor kezdődött az érzés. Először azt hittem csak a hormonok és friss anyai szívem és eszem harcol. Nem akartam, hogy a nagyobbik nálunk legyen. Idegennek éreztem. Annak érzem egy kicsit most is. Annak ellenére, hogy csütörtökönként nálunk van, ami az én ötletem volt. Hogy figyel az ott töltött este a húgára, amíg én megfőzöm a vacsorát és annak ellenére, hogy tudom, hogy fontos vagyok neki és szeret. Szeretem én is, ne értsen senki félre. És így, ahogy most van, nagyon jó. 1-2 nap van velünk, a többit a mamánál-papánál és az anyjánál. Itt van a kis kicsim, aki már majdnem egy éves és látom a lehetőséget egy pár szabad órára a hétvégéken a férjemmel. Anyagilag is kezdünk sínen lenni. Kezdek koncentrálni arra, hogy munkát szerezzek az ősszel, és ne kelljen bármit elvállalnom. És ekkor jön a hideg zuhany, ami már itt lóg egy éve a fejem felett, de valamiért úgy érzem, most jön is a jeges víz majd belőle. A nagylány anyja külföldre akar menni dolgozni. A leányzót nem vinné. Egyelőre.

A férjem szerint soha. Mert nem engedi. A nagyszülők szintén nem. De azt azért közlik, hogy ha a gyerek marad, akkor nálunk. Szó se róla, megoldható. Szűkösen, de meg.

Szóval itt állok és tartok 28 évesen. Iskolák mellett pipa. Házasság mellett pipa. Egy leánygyermek világra hozatala mellett pipa. Munka mellett majd lesz pipa. És itt van még egy gyerek, aki mellett nekem egy hatalmas kérdő- és felkiáltójel van. Tudtam, mikor azon a randin nem álltam fel és intettem búcsút Neki, hogyha vállalom, akkor a gyerekével együtt vállalom. Csomagban kaptam őket. Tudom. És ezért van a bűntudat.

Nem vagyok rá felkészülve, hogy hirtelen a semmiből kétgyerekes anya legyek. Mert az nem csak azt jelentené, hogy nincs az a pár óra sem hétvégén kettesben, hanem azt is, hogy a régóta dédelgetett önmegvalósítási álmaim is szertefoszlanak. Azt is, hogy ez az anyagi háttér nem lesz elég. Azt, hogy mindegy milyen munkát, de valamit el kell vállalnom, nem válogathatok kicsit sem. De legfőképpen azt, hogy nem úgy lesz vagy lett családom, ahogy én szerettem volna.

Tehát, semmi nem alakult úgy, ahogy egyszer én szerettem volna. Tudom, erről nem az a kicsit lány tehet. És mégis, őt okolom. Azt hiszem, rossz ember vagyok.

Szerintetek?

Bigu

Rossz vagyok, ha nem akarom nevelni a férjem gyerekét?