Ordítani tudnék a fájdalomtól: nem sikerült a lombik

Körülöttem futkározik a kétéves kisfiam, Ártatlan még, édes kis szőke gyerek. Semmit nem ért meg abból, hogy mi történik körülötte, hogy az anyja miért ideges, miért türelmetlen. Tetszenek neki a halak, ráják, rátapad az üvegfalra, bámulja őket és hangosan kiáltja: „Anya, hal!”

Csörög a telefon, a doki hív, szomorú a hangja. Azt mondja, rossz híre van. És ahogy kiejti, tudom, hogy mit jelent, hogy nem sikerült, hogy az egészből semmi nem lett, hogy minden hiábavaló volt, hogy kezdhetjük újra.

Odaszaladok a férjemhez, megrántom a karját és mondom, hogy nem sikerült. Ordítani akarok, de nem lehet. A férjem nem omlik össze, haragszom is rá, hogy hogy bírja ilyen jól. De kulturáltan kell viselkedni, elhagyni a helyet, amilyen gyorsan csak lehet, és otthon lehet csak kiengedni.

Záporoznak a kérdések. Miért én? Másnak miért igen, nekem meg nem? Nem bírom már ezt tovább. Felemészt a stressz, felemészt a bizonytalanság, rátelepszik az életemre, a házasságomra. Elönt a keserűség, a szomorúság, a fájdalom és a harag.

Otthon vár minket a kezelésből megmaradt injekciók és gyógyszerek maradványa, mindent azonnal elkezdek összepakolni, csak hogy ne is lássam őket, mintha azzal, hogy nem látom, nem is léteznének. Mindent belerakunk egy zacskóba és be a hűtő mélyébe.

Hamarosan elkezdjük gyártani a B tervet, meg a C-t, mert csak az segít, hogy van még esély. Lesz még kistestvér, lesz még egy másik gyerekszoba, talán egy kislány, egy kis cuki, édes és jó illatú, olyan, mint a kisfiam.

Leila