Veszélyes a világ a gyerekeknek?

PUBLIKÁLÁS: 2012. november 19. 07:00

Mikor Hans Grothe gyerekpszichológus –a „német Ranschburg Jenci”, akinek falom minden szavát – azt nyilatkozta az Eltern magazinnak, hogy kutatásai szerint a gyerekkorunk legjobb élményeinek megélésénél nem volt velünk felnőtt, elgondolkoztam. Elsősorban azon, hogy mennyire igaza van. A korcsolyázások a lakótelepünk víztározó taván, a kötelező, de annál kalandosabb papírgyűjtés, vasgyűjtés – az utóbbit azzal nyertük meg, hogy a világ végén találtunk egy rozsdás kádat –, a bandázások, a gumizás, pléden babázás... valóban, a legfelszabadultabb érzéseim ezekhez kapcsolódnak. Már kisiskolás koromtól lemehettem játszani egyedül, soha nem csatangoltam el, mindig találtam játszótársat. Általában nem legyek ura-féle minitársadalom alakult ki, mert ha verekedtünk, veszekedtünk is, az agresszorok meg lettek fékezve. Valahogy mindenki tudta, hol a határ. Mindössze két balesetre emlékszem, a jégen beszakadt egy kislány, akit kimentett egy apuka hason csúszva, szánkóval, és egy elsős kisfiú, akit zebrán gázolt el a busz, ő meg is halt. De alapjában jól megvoltunk, vigyáztunk egymásra, nagy ökörséget senki nem csinált és úgy általában, a felnőttek akkor még úgy érezték, a más gyerekéért is felelősek. Ezért nem támadt senkinek az az ötlete, megfürödjön a fent említett tóban, még egy gyerektelen hobbihorgász is megállította volna. Pohár vizet pedig bármelyik ismerős szomszédtól kérhettem. Nem éltetem az autoriter nevelést, de áldásos mellékhatása, hogy egy hangos rákiabálás elég volt egy ismeretlen felnőttől is, az rendet tett köztünk.

Bezzeganya

A szerző cikkei

Ez kapcsolódik a második gondolatomhoz: hogy meg szeretném adni ezt a gyerekeimnek: a szabad játék élményét. Akiknek alapjában mindene megvan, de ha megnézem, mi vár rájuk később... először is, jogilag nem maradhatnak egyedül 12 éves korukig abban az államban, ahol élünk. Másodszor, itt nincsenek sétálható utcák, mindenhova autóval kell menni. És mindenhol ott egy felnőtt legalább, akár úszni, akár más tanfolyamra mennének. Egyetlen esélyük a csukott gyerekszoba. Én ezt nem akarom így. Azt szeretném, ha futnának, szuper játékokat találnának ki, mint én a barátnőimmel, órákig képesek voltunk Isaurát játszani a parkban nagy egyetértésben.

A gyerekek sokáig eszméletlen szabadok voltak. Volt, akit nyáron a szülője teljes munkaidőre ellátott egy kulccsal, készített pár szendvicset neki és ment is, mert július-augusztusban nem volt nyári napközi. Ha a nyolcéves gyerekek szabadságát generációkra visszamenőleg összehasonlítjuk, akkor érdekes példákat találunk. Pl. Egy angol családban 1919-ben egy nyolcéves kisfiút elengedtek horgászni, amihez is 8 mérföldet, azaz majdnem 13 kilométert sétált. Az ő fia ebben a korban, az 195o-es években már csupán egy mérföldet sétálhatott az erdőig, ahol játszott. Ennek a fiúnak felnőve lánya született, aki a 7o-es évek végén, szintén nyolcévesen a közvetlen szomszédságban biciklizhetett, uszodába ment egyedül, iskolába is felügyelet nélkül sétált. (Nekem ez a fajta szabadság a legszimpatikusabb egyébként.) Ennek a lánynak született aztán fia, aki 2oo7-ben volt nyolcéves, azaz a mai kor gyereke, és csak a ház közelében játszhat, legtöbbször az udvarban, közvetlenül az ablak alatt. Nem is nagyon tudna messzebb, mással, hiszen senki nem engedi olyan bő pórázra a gyerekét. Iskolába, idegen helyekre autóbal viszik, mindig felnőttnek adják át. Valahol érthető ez a túlzottnak tűnő óvatosság. Mi szuperbiztonságos környéken lakunk, egy kis kisvárosban, ahol ha én hülye nyitva nagyom a garázst, este is megvan minden, motor, autó biciklik. Hovatovább terhesen a pinceajtót is nyitva hagytam, ill. csak a szúnyoghálót húztam be, bárki bejöhetett volna egy kézmozdulattal, de megúsztam. Ugyanakkor a mindenki által lekérhető oldalon, ahol a magukat regisztrálni köteles „ragadozók” megtekinthetők város szerint, nyolc arc néz rám. És az, hogy olyan is van közöttük, aki 86 óta nem nyúlt gyerekhez rossz szándékkal, nem nyugtat meg.

A másik probléma pedig az, hogy hiába biztonságosabb a világ a fejlettebb országokban a múlt évtizedehez hasonlítva, itt a net, a tévé. Megrendül az ember, mennyi veszélyes ember él szabadlábon, aki szabadon garázdálkodhat akár évtizedekig is. Itt van Jerry Sandusky esete. Köztiszteletben álló amerikai futballedző volt, aki feleségével hat gyereket fogadott örökbe, sőt, saját alapítványa is volt. Aztán most hatvan évet szabtak ki rá, mert kiderült róla, hogy 15 éven át molesztálta a szárnya alá vett fiúkat. És volt felnőtt, aki látta, majdnem akcióban, egyértelmű helyzetben csípte el, mégsem történt semmi. Sok áldozat pedig csak a per során jött előre arccal, névvel, annyira szégyellte magát. Az ilyen történetek nálam csontig hatolnak, és ha lenne gyerekbe építhető GPS, már böngészném is, hol kapom meg leghamarabb. Más is így gondolja, mert itt az ikerházas komplexumunkban iskolabuszig jönnek a gyerekekért, a nagyobbakért is, pedig max. 5 perc séta a legtávolabbi ház is. 12 éven alatti gyereket pedig nem láttam Halloweenkor egyedül bencsengetni. Senki nem akarja, hogy a gyerekéből tízsoros újsághír legyen.

Persze, még kicsik. Majd szép lassan kezdem az elengedést az iskolabusszal. És komolyan elbeszélgetek velük az idegenekről, hogy minél kevesebb múljon a véletlenen. Remélem, elég lesz, és hogy bízhatok bennük és a világban, ami körülveszi őket.

Cantaloupe