Sulinapló: New Yorkban a szülők a suliban lógnak

A New York-i iskolakezdés nem sok cécóval jár. Évnyitó ünnepség vagy beszoktatás nincsen (ne felejtsük el, hogy a kindergartent kezdő gyerekek ötévesek, és némelyik, mint az enyém, még annyi sem). Az első napon a gyerekek bemennek a szülőkkel az osztályterembe, egyórás beszélgetés után a szülők távoznak, és a gyerekek ott maradnak a tanárral. De a meghatottság és a különleges alkalommal járó izgalom ugyanúgy jellemzi, mint a kisgyerekek első napját az iskolában mindenütt másutt a világban.

Megtaláltuk a gyerek konténerjét az iskolaudvar végén. Mire bementünk tele volt emberekkel: 24 kisiskolás a megszeppenés minden elképzelhető szintjén, a vigyorogva ugrálótól a csendben pislogóig. Gyerekenként egy, vagy kettő szülő, és jó pár kistestvér. A tanárnő átvette az irányítást és leültette a gyerekeket a hatszemélyes kisasztalokhoz, udvariasan csendet rendelt, és egy jó egy órán át beszélt. Nagyon jó fejnek tűnt, csinos, modern, karcsú és szimpatikus középkorú nő, aki több évtizede tanítja a nulladik osztályt ebben az iskolában (csak azt). Négy nyelven beszél (az anyanyelve arab), a környéken lakik (mint később megtudtuk, a mi háztömbünkben) és saját, mostanra tini gyerekei is ide jártak. A legapróbb részletig elmondta a napirendet és a fontos tudnivalókat, amelyek között semmi meglepő nem volt a 10:45-ös ebéden kívül. Megkaptuk a nagyon fontos, kb. A4-es méretű vékony irattartó műanyag dossziét, amit minden gyerek hoz-visz minden áldott nap. Ez részben üzenőfüzet, részben házi feladat tartó, részben a rajzokat és egyéb műalkotásokat fogja össze. Megismerkedtünk a segédtanítónővel is, akin két osztály osztozik, és a nap különböző részeiben besegít. Az én utolsó kontribúcióm a gyerek sima beilleszkedésébe még abból állt, hogy fél füllel meghallottam, hogy az egyik kis osztálytárs felismerte, hogy a kétéves Lujza kezében egy Peppa Pig baba volt. Ez elég érdekes, mert a Peppa Pig angol, nem amerikai sorozat, és nem igazán népszerű figura az USA-ban. Odasúgtam a lányomnak, hogy “figyi, itt ez a kislány, úgy hívják, hogy Skyler, és ő is szereti a Peppa Pig-et”. Úgy tűnik, jól összehoztam őket, mert azóta is barátok.

Mi, szülők hazamentünk és én izgatottan vártam a delet, amikor Izabelláért mehettem. Nagyon kíváncsi voltam, hogy hogyan reagál és mit mesél. Hát, enyhén szólva nem ömlött belőle a szó, egy vállrándítással elintézte az egész nagy napot, így kivittem a játszótérre, ahol a fél osztály már ott volt. Hagytam, hogy kitombolja magát, és barátokat találjon. Az élet számára ment tovább.

Az iskolával kapcsolatban az egyik legszimpatikusabb első benyomás, az az a “közösségi érzés” ami teljesen váratlanul fogja el az embert ennek a hatalmas, tízmilliós városnak a közepén. Az iskola ügyében, avagy máskor is. Az osztály viszonylag kicsi (úgy tűnik, hogy a végső létszám 22 lesz). Szinte minden gyerek és a tanárnő is pár száz méteren belül lakik, és nem tudjuk kitenni a lábunkat a kapun anélkül, hogy ne fussunk össze valaki iskolai ismerőssel. Reggel a szülő, nagyszülő vagy gyerekcsősz személyesen viszi be a gyereket az osztályba, és személyesen is hozza el délután. Ilyenkor gyakran eltöltünk a tanárokkal pár percet, és beszélünk a napról, vagy közelgő eseményekről. A tanárnő külön szólt, hogy ha bárkinek bármi kérdése van, csak jöjjön be pár perccel korábban reggel, és szívesen szorít rá időt. Ezt többször meg is tettem, mialatt a kétévesem a nagyokkal játszott, ő leült egy kisasztalhoz, és a gyerekek versengtek érte, hogy ki babusgatja. Olyan is volt, hogy ott ragadtunk, mert a tanárnő a kicsit az ölébe vette, és amikor az osztálynak olvasott, bevonta Lujzát is a leckébe 10 percre. Nem csak, hogy nem nézik ki a szülőket és családtagokat, hanem részvételre ösztökélik őket, ha lehetséges. Nagyon kevésre emlékszem a magyarországi elsős napjaimból, de valahogy nagyon más volt, az dereng. Nem hiszem, hogy a szüleim valaha az osztályban lógtak, én meg itt már minden gyereket sapkáról megismerek egy hónap után, és több szülőtárs telefonszáma el van mentve a telefonomba.

Másutt