Szomorú vége lesz a Vidámparknak

Kép forrása: a Vidámpark honlapja

A Vidámpark sorsát a pénztelenség már évek óta megpecsételni látszik. Népszerűségéből is rengeteget veszített: míg az uniós pénzen is kistafírozott, megújult Állatkert látogatóinak száma az elmúlt években évi egymillió fő, addig a vidámparkra alig háromszázezren kíváncsiak – olvasható a cikk szerint az előterjesztésben.

A vidámpark helyzetét tovább nehezítette, hogy nyitvatartása csak néhány hónapban gazdaságos, teszi hozzá a Népszabadság. Az árak tovább nem növelhetőek. A társaság menedzsmentje minden létező tartalékot kiaknázott, további megtakarításra nem lát lehetőséget. A jelenlegi feltételek mellett a cégnek évente 50-150 millió forint fővárosi működési támogatásra lenne szüksége a fennmaradáshoz.

Az új városvezetés 2010-ben úgy döntött, hogy az 1,1 milliárd forint készpénzkiadást eredményező azonnali bezárás helyett fenntartja a működést még egy-két évig, miközben a határozott idejű bérleti szerződésekből származó kötelezettségeket folyamatosan csökkenti. Az idei évre így 300-400 millió forinttal kedvezőbb pénzügyi pozíciót sikerült elérni. (Két év alatt összesen 360 millió forint támogatást kapott a vidámpark a fővárostól). A bezárás sem olcsó: a Népszabadság cikke szerint az is 490 millióba kerül majd.

Gyerekkoromban még jártam ott párszor, apám kedvelte az effélét, bár közös élményeink csak az Elvarázsolt Kastélyban vagy a barlangcsónakban lehettek, lévén hogy gyerekkoromban pont annyira klausztrofóbiás és tériszonyos voltam mint most, a „Szöcske” vagy a hullámvasutazás puszta gondolatára kirázott a frász és kis híján elhánytam magam.

Ezért aztán a gyerekeimnél sem forszíroztam az élményt (szeretnek amúgy körhintázni, kutyabajuk), de egyszer mégiscsak kitévedtünk az akkor hároméves Naggyal. Hullámvasút nélkül is megszédültem: ő ugyan ingyen mehetett be a kicsiknek elkerített, néhány (bár kétségkívül kedves) játékot tartalmazó területre, ám nekem akkor is meg kellett vennem a teljes árú felnőttbelépőt, ha nyilvánvaló volt, hogy tériszony és klausztrofóbia nélkül sem fogok egyedül egy apró kisgyerek társaságában felülni bármire. Nyolcévesen már kipróbálhatna ezt-azt, apám emlékére talán megnézhetnénk az Elvarázsolt kastélyt (megvan még?) meg a Hordót, ahonnét anno vigyorogva hullámzott ki, de már ezek szerint aligha lesz rá esélyünk.

A kor mérnöki remekének számító öreg fa hullámvasutat valószínűleg rengetegen megsiratják majd, ha tényleg lebontják, még akkor is, ha már csak kevesen ültek fel rá. Hiányozna az Óriáskerék látványa a budapesti városképből, és talán a többi is, legalábbis a Totalcar két éve készült lelkes beszámolója azt sugározza, meglett férfiemberek is tudtak min szórakozni, még ha ha a szerkentyűk egy része sokak szerint már a múzeumba való.

Egy élő várost természetesen nem temethetnek maga alá a műemlékei és kultúrtörténeti érdekességei, márpedig a vén játékok működőképessége és biztonsága nem két fillérbe kerül évente, és ha már kevesen kíváncsiak rájuk, ez végképp megpecsételi a sorsukat. Az élet változik, a gyerekeink inkább raftingolni mennek, vagy ugrálnak a Kinect előtt, egyetlen laptoppal modellezhető az Elvarázsolt Kastély minden csodája.

Az 1906-ban épített, ottjártamkor nem működő, faragott körhinta előtt azonban sokáig ácsorogtam, mikor mégiscsak betévedtünk. Talán még pénzt is áldoznék, hogy ne a szeméttelepen végezze. Különös hangulata van az aranycirádás, hullámzó sörényű lovaknak – ha másnak nem is, filmdíszletnek csodás lenne.

Vakmacska