Dolgoznál a didibárban?

Augusztus 27-én, hétfőn nyit a Hooters magyarországi étterme, amely elsősorban arról híres, hogy nagymellű nőket alkalmaz pincérnek.

Amikor a hírt elolvastam – tehát hogy itt is lesz Hooters –, az volt az első gondolatom: össze kéne trombitálni néhány barátnőt és elmenni közösen megszemlélni ezt a férfiszentélyt. Hogy milyen. Minden. A csajok. Meg a sör! Na és az arcok, akik beülnek oda. És igen, gonosz is vagyok, mert tuti lesz min jól szórakozni, itt aztán élő adásban lehet majd látni a zavarba jövő hapsit, aki nem érti, hogy mit is kérdezett tőle az előtte álló két mell.

No, de álljunk meg egy pillanatra. Nem is olyan rég tudatos fogyasztóvá tett egy magyarországi sörgyártó síkhülye reklámja, ami a nők legprimitívebb ábrázolásával próbálta a termékét eladni. Azóta kerülöm a cég összes termékét, mint öntudatos feminista, aki kikéri magának ezt a bánásmódot. Arra haragszom, a Hootersre pedig nem?

Próbálom megfogalmazni magamban a különbséget. Hogy miért kiakasztó a reklám, és miért nincs semmi különös a nagymellű pincérlányokban. Talán a kiszolgáltatottság? Hogy pincérnek magad mész dolgozni, de egy általánosító minősítéssel nem tudsz mit kezdeni?

Végül is több ezer lány közül választották ki a pincéreket. Ez egyfajta minőséget jelent: ezek a lányok szépek. És a szépségükből tisztességes módon hasznot húznak. (Feltéve, ha több pénzt kapnak, mint egy átlagos étteremben.) Ez a feminizmus elleni vétek volna? Én nem így érzem. Nem találom megalázónak.

Te elmennél egy ilyen helyre dolgozni?

És ahhoz egyébként mit szólnál, ha a párod betérne enni-inni-szórakozni a Hootersbe?

AMK